A kutya nem ember. Amikor társul választjuk, felelősséget is vállalunk érte. Vállaljuk, hogy szeretjük, etetjük, védjük, a családunkba fogadjuk és azt is vállalnunk kell, hogy neveljük, hogy ne legyen terhére se a családunknak, se más embernek, kutyának, állatnak, a környezetnek. És hogy tényleg megértjük és elfogadjuk, a kutya nem ember. Kutyasulink felelős oktatói és gazdái körében dívik a vicces mondás "Én nem is értem, még sosem csinált ilyet", ami röviden annyit jelent, nem figyeltem, fogalmam sincsen, hogy mi miért történt a kutyámmal, és nagyon gyenge védekezés.
Bádócska ugye egy hős dobermann. És mint ilyen, rettenhetetlen, bátor, védelmező, zsigerből, wesenből, ki tudja, mi mindenből, szép, erős jellemmel. És nem félős. Mint egy hős lovag a középkorból. (most tegyük félre, hogy komolyságban persze még messze nem tart itt).
És nem támadós, nagyon szereti az embereket és a kutyákat. Az image-t kétszer sikerült csak felrobbantania maga körül, és mindkét esetben csalárd módon saját fajtáját pécézte ki, azokból is két kisebb egyedet.
Aramis volt az első "áldozat" a kutyasuliból. Nagyon szép dobilegény, szegről-végről rokonok, ami azért nem nagy mutatvány, mert több kennel alapító kutyája valamilyenTahi Réme vagy leszármazottja. Gazdájával békés beszélgetésekbe szoktunk bonyolódni a dobermannok jelleméről, hogy mennyire idomíthatók ( Ő németjuhászos volt korábban, ahhoz képest mondhatni, nem:) ), hogy ki hol tart az engedelmességben, mit rágtak szét, stb. És mint ahogy egy anyuka is szívesen babázik, ha növekvőfélben lévő gyerekei vannak, csakúgy nosztalgiázásból, én is többször megölelgettem Aramis puha kis babaszőrét. Buddy nem is tűnt féltékenynek, egyszerűen csak nézte, Ő is kapott utána mindig simit. Egy szép sulidélutánon, B. 7 hónapos korában ugyanez történt, amikor Buddy se szó, se beszéd, ráugrott Aramisra és az ismert dobis kulcsolással átötelte, ráfogott a nyakára és mérgesen morgott. Teljesen ledöbbentem, pillanatok alatt lecibáltam a kutyát a kistesó hátáról, szerencsére az egész nem volt több 3mp-nél, majd jól leteremtettem, meg is vertem, amit izgatottan tűrt, mert megérezte, hogy ez bizony izgalmas kis férfikor kezdete is lehet - a bunyózásé. Ezért is kellett azonnal elvenni a kedvét egy kemény retorzióval.
Na jó, Aramishoz innentől nem engedtem oda. El is múlt a nagy ijedelem, meg a Bádócska becsületén esett folt, amikor eljött a szeptember és a kutyasuliban akadályversenyt rendeztek.
Ati vitte Bádót, én a barátaimmal (akik közül kettőt is elcsábítottam a suliba kutyáikkal) ültünk a padon, néztük a mezőnyt, ahogy sorba álltak a kukacon átbújáshoz, a palánkon ugráshoz, vagy a futóversenyhez, amit már-már unalmas módon mindig a magyar agár nyer...
És egyszer csak nagy csete-paté hangja hallatszik, cimborám mondja, hogy "húú, nagy balhé lehet, mert futnak az oktatók egy irányba". Az irányból ugatás, morgás, gazdák hüledezése és elkeseredett sziszegés hallatszott. Na mondom, megnézem én is, ki az a szerencsétlen gazda, aki 40 sorbanállós kutya-ember páros előtt égeti le magát a neveletlen kutyájával. Felelőtlen, gondoltam. Ahogy sietek arra, egyre rosszabb érzésem lett, mert addigra I. már leszedte Bádócskát egy négy hónapos tündéri bébidobi hátáról, aki aznap jött először a suliba. Ati elmondása szerint (miután boldog bébikutya lelkesedésem miatt hamar összeismertettem őket, és a lánygazdi odavitte Bádóhoz az ő kis kutyiját) kedélyesen beszélgetni kezdtek, a kutyik pedig játszadoztak egymással. Már öt perce ment az önfeledt játék, A. is elengedte a feszült figyelést, amikor váratlanul, minden előzetes jel nélkül Bádócska ráfordult a kiskutyára, megint a jól ismert megölelés, nyakfogás és morgás.
Csak hogy most nem engedte el. A kiskutya csendesen sírt, a gazda teljesen kikészült, mert Buddy-t nem lehetett rávenni, hogy eleressze a kis jószágot, szöges nyakörvvel kiemelés és lógatás ide vagy oda. I. odarohanása mentette meg a helyzetet, hátsó csípőfogással leszedte Bádót a kisbébiről és kaptunk egy jó nagy letolást, teljes joggal, Bádó meg egy fenyítést A-tól.
Átvettem az akkor már békésen a fűben kérődző Bádót, félelmetes érzéke van hozzá, hogy egyik pillanatról a másikra hangulatot váltson, Atit pedig a lányék után szaladt, vigasztalni, és megnézni, hogy nem sérült-e meg az ebecske (szerencsére nem).
Én pedig álltam és próbáltam rekonstruálni a helyzetet. Kezdett rossz érzésem lenni, hogy kikerültünk az elit csapatból, miután gazdák tömkelege, a sorban várakozva fejet ingatva nézett ránk, röpködtek a fogak közt szűrt szavak "minek az ilyennek egy harcikutya (?)", "felelőtlen", "minek hozza ide, ha nem tud vele bánni", "szegény kiskutya" és a kegyelemdöfést M. adta meg, E. angol férje, aki csak ennyit mondott sajnálkozva "Oh, dear...". Aznap éjjel nem aludtam a lelkifurdalástól. Tudom, milyen érzés, ha bántják valakinek a nagyon szerettét.
Azóta már nagy barátságba kerültünk a kis bébi gazdáival, sikerült kihevernie az esetet (nagyon fontos, hogy kicsi korban ne kapjon negatív impulzust a kiskutya a szocializáció során, ezt sajnos Bádó nem tette lehetővé), Őkelmét pedig szigorúan elkülönítem tőle. És néha már vidámabb kontextusban is visszaidézzük a történetet, citálva a tipikus kutyás mondást, amit mi is megszívtunk anno : " Én nem is értem, még sosem csinált ilyet..."
Mostanában Benőke miatt átalakultak a reggelek, nem fér bele Csoki, a séta és a labda is, úgyhogy ritkábban játszanak, de minden reggel jönnek köszönteni Buddy-nak, és mi minden este megyünk Csoki kerítéséhez, ahol megy a boldog handabanda.
Esküszöm, nem fogom ennyivel elintézni ezt a fergetes eseményt és kiváló eredményt, de Benedek születése óta nincsen nagyon időm írni.
