Most éppen egy sajátos formációt vesz fel és dobermannak álcázza magát!
Volt még régen, hogy csak hárman voltunk, Ati, a kiskutya meg én. Akkor még a szabályok is lazábbak voltak, minden csínytevésre jutott négy felnőttkéz, két felnőttagy. Minden autós utazásra jutott egy gazda, aki a csomagtartóban csücsülő és folyton előreavászkodó Bádszorgót szórakoztatta, foglalkoztatta, kordában és karban tartotta. Akkor még az azóta jól bevált és kábel kötelegővel bombabiztosan rögzített kutyarács sem funkcionált, úgyhogy Buddy-t tényleg csak saját hangulata mentette meg, hogy előremásszon. De minek is mászna előre, mikor kéznél, azaz állnál van a gazdanő, akinek a haját lehet nyalogatni, a fülét szaglászni, vagy csak nemes egyszerűséggel, a fejét a gazdanő fején pihentetni. Ha valakinek volt már ilyenben része (és most ne ragozzuk, hogy ilyen szitukban Buddy hol érezte magát a rangsorban....de az biztos, hogy átmenetileg én mögé kerültem...), az tudja, hogy egy jól megtermett 45 kg-os kankutya fejének súlya sem a pillecukor kategória. Nem beszélve az erős csontozatról (állcsont!), ami kvázi olyan, mintha egy vasúti síndarabot egyensúlyoznál a fejeden.
De azért különleges élmény:) csak egy pillanat alatt rászokik az állat, úgyhogy tán nem érdemes kipróbálni.
