Fent jártunk végre az erdőn. Igen, az erdőn. Remegett a szám, mert a Maci kutya ki tud járni még mindig, de Ati azt mondta, vége a Félelem és Reszketésnek Sunny Hill-en, irány az erdő. Buddy-stól, gyerekestől. Persze felszerelkeztünk minden szükséges eszközzel, bottal, paprikaspray-vel, de végül egy határozott rászólás is visszavetette Maci harci kedvét. És fent az erdőn, csodálatos volt, Buddy-t hosszan elengedtük, boldogan andalogtunk, mígnem a kanyarból felénk nem rohant egy négylábú. Akkora svunggal, hogy majdnem feldöntött babakocsistól, Buddystól. Nyargalt mögötte a gazdanője, hogy vissza, vissza, de Bukta, mint később megtudtuk, a féktelen, éljünk a mának típus volt. Buddy olyan boldogan vetette magát utána, hogy hosszú percekig hagytuk őket szaladgálni, kergetőzni. Boldog, önfeledt kutyálkodás:)
