Egyik este egyedüli felnőttként maradtam otthon, Ati szocializálódni ment. Boldogan őriztem Benőke és Buddy álmát (boldogan, mert mindkettő végre elaludt) és egy izgi könyve burkolóztam, amikor is lentről egy huppanó hang, robaj hallatszott. Majd egyszer csak megszólalt kisBádó, panaszkodott csendesen, huhogott, ásítozott, ahogy kell. Vártam egy kicsit, hátha megunja, bár ez mindig azt jelenti, hogy ki kell engedni. Leslattyogok, kiengedem, szokásos őrültködés, kint a nagy semmi, vagy valami ugatása. Majd visszajön és tenném be a ketrecbe. Szépen bevezetem, és csak nem akar megfordulni, hanem kis őzfenekét felém tartva, derekát sült halként hajlítva néz rám vissza bánatos szemmel. Mondom, ennek meg mi baja. "Feksszik!" De semmi, csak állt, mint Bálám szamara. Kicsit elkezdtem taszigálni, de arra is semmi. Na akkor gyere ki, már így is lúzerbobó voltam, hogy éjfélkor így udvarolok a kiskutyának. Aztán benézek a ketrecbe, amiben konkrétan állt a víz.
Rekonstruálva az esetet: A kisbohóc f12 tájban lerántotta a ketrec falára felcsíptetett itatóját (ld robaj), a víz kiömlött, Buddy ázni kezdett (sirdogálás), a többit meg már ismeritek. Ha érteném néha, hogy mit akar, mennyi időt megspórolhatnék éjszakánként...
