Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy szép helyen fekszik a házunk. Ha picit lemegyünk a zsákutcán, és felfelé vesszük az irányt, rövidesen a kisfenyves felé haladunk, egy pincékkel és hétvégi vityilókkal tarkított kis úton. Egy időben naponta kétszer is felsétáltunk a kiserdőre Buddy-val, egyrészt mert varázslatosan néz ki, mint gyerekkorunkban a kihajtós 2Ds képeskönyvek, másrészt, mert végig póráz nélkül tud sétálni, harmadrészt, mert fantasztikus nagyot labdázunk, és negyedrészt, ha mázlink van, mókust is látunk. Néha összefutunk más kutyákkal, Gömbivel, a golden retriever lánnyal, vagy Fülivel, a vizslalánnyal, néha egy ír farkassal (Buddy bizalmatlanul menekül a hatalmas méretek elől), de többnyire egyedül vagyunk.Ahogy beérünk a sarkon, Buddy-t magunk mellé parancsoljuk, hogy ne érjen meglepetés, ha mégis ebek lennének a tisztáson, majd mikor látjuk, hogy üres a terep, a kutya elkezd táncolni köröttünk, mert tudja, hogy jön a nap fénypontja, a labdázás. A labdázás szenvedélyét Buddy nemes nevű édesanyjától, Queenie-től örökölte, akit rövid találkozónk alatt végig a gazdája előtt csillogó szemmel ülve, a labdáját fixírozva találtunk.
Buddy annyira szeret labdázni, hogy 40-50 dobást is "kibír", néha többet is. A nagy menet után kitikkadva indulunk haza, liheg, nekünk dől, beleinna a pocsolyákba, de jól elfárad. Utána hazasétálunk, finom kis reggeli, majd most, hogy lassan végérvényesen beköszönt a tavasz, kezdődik a boldog ejtőzés a teraszon.
