Kisbádó bent alszikál velünk a házban. Eddig ketrecben, most a ketrec leköltözése után a földön. Mert persze nem szokott le a kisBádó a szuterénbe, pedig mindent elkövettünk. A ketrecét levittük, de ő maradt. Szóval aludt a konyhában, a bejárati ajtó előtt. Aztán, mint a kecskegidás mesében a farkas, tovább terjeszkedett. Hétről-hétre lopta a távolságot és került egyre beljebb. A múltkor már elért a nappali elé, a járóka tövébe. Ebbe még bele is nyugodtam, de Ati már kezdett aggódni. Nem hiába. A minap nagyban alszunk a hálóban, nyitott ajtóval és egyszer csak halljuk, hogy finom kis kaparászós hang hallatszik a falépcsőn. Kisbádszor felosont a lépcsőn, a lépcsőfordulónál megállt, majd feljebb lépdelve teljesen lesokkolt, mert fent még csak egyszer volt. Tanácstalanságában, hogy most merre is kellene továbbmenni, sirdogálni kezd, persze erre valamelyikünk felkelt és lekísérte, és azóta már többedszer tessékeli a sóbálvánnyá vált kutyát. Aztán a csúcsot (remélem) a minap érte el, amikor életem párja ment le reggel a földszintre és mit lát, a lépcsőfordulóban ott hortyog a Buddykutya. Mert ott fent van a kisgazda, meg a nagygazdák, hát Ő is ott akar lenni velünk.
Erre kitaláltuk, hátha csak a szőnyeg hiányzik neki. A lent lévő két darab bizonyára nem elég (?), lehoztuk hát a lépcsőfordulóból a harmadikat. Eljött az este, Buddy nyugovóra tér, a szőnyeg az ajtó előtt, a kutya a fürdőszoba előtt. Ahol persze előtte még sosem aludt. Na mindegy, a fene se bírja már ezt követni. Megébred éjfél tájban, kicsit kóvályog, majd elindul felfelé, a lépcsőfordulóba. Atival döbbenten figyelünk a nappaliban. A kutya alvajáró lett és feltörekvő. Mindig magasabbra vágyik! Barátnőmnek mesélem a sztorit, hogy Buddy feljött a ....és ki sem mondom, így felel: az ágyatokba? Vagy azt holnap fogod mesélni???:)
