 |
| Ez már jóval későbbről:) |
Tegnap este úgy megrohantak az emlékek. Sokáig TVztem és felfelé igyekeztem a lépcsőn, óvatosan egyensúlyozva a lépcsőfordulóban, nehogy rálépjek az ott szunyókáló Buddy kisBalatont megszégyenítő kiterjedésű testére. Ott szuszogott a kis drága és a jelenetről eszembe jutott, amikor kisfiúnk annak idején úgy döntött, hogy megszületik. Éjfélkor kezdődött a "tánc", hajnalra már egyértelmű volt, hogy indulni kell a kórházba. A fájások között négykézláb pihengetve instruálgattam férjuramat, hogy miket pakoljon még össze (mert persze jótanács, óva intés, fenyegetés, stb. ellenére sem volt kész a pakkom). Az egyik ilyen pihenő a lépcsőfordulóban ért. Buddy, aki soha nem jöhetett fel az emeletre (még akkor), már megérezte a feszült sürgölődésből, hogy valami más lesz ma, mint eddig. És ahogy meglátott ott a lépcsőn görnyedezve, felkúszott hozzám, lefeküdt mellém és puha orrát finoman hozzám nyomva lélegzett, gyönyörű szemeit együttérzőn rám függesztve. Érdekes, hogy ez mennyire bennem maradt. Addig is olthatatlan szeretettel rajongtam Érte, de ez a pillanat örökre a szívembe zárta. A kis dúla-dobermannt:)
