Mindig is pártoltam a zenét, és biztos, hogy ez hatással kell, hogy legyen a kisBádira. Mert hárfaművész lett a minap. Általában ugyanúgy kezdődnek a dolgok, azaz a reggeli ébredéses ásítozás utáni labdázással. Megy a nagy hajigálás, a kuty boldogan rohan a labda után a megszokott koreográfia szerint, majd az utolsó dobásnál, ha nem sikerül kiterekni a szájából, vagy küzdelemmel elvenni a labdát, inkább ráhagyjuk, hadd játsszon a zsinóros golyóval. És megindul az őrültködés. Bádszor hajigál, a zsinórnál fogva lóbál, lenget (ilyenkor jobb nem mellette lenni, mert irtóra fáj, ha megüt a lasztival). Majd felront a teraszra és az erkélyrácsok között kezdi lengetni a labdát, dobálja jobbra-balra, zeng-bong a teraszkorlát, és mi, szerencsés lelkek kisBenővel általában erre a különös és egyedi hárfakoncertre ébredünk reggel (akkor már 4.-szer persze:)). A művész úr úgy fél óra múlva elunja a koncertezést és bekocog a labdával, amit ünnepélyesen átnyújt, és cserébe megkapja a reggelijét.
