Írisz az én kedves szomszédasszonyom. Néha segítünk egymásnak ezzel-azzal és jó szomszédhoz méltón viszonozzuk is a kedvességet anyáink régi jó szomszédolós stílusában. Legutóbb nyaralni mentek és ezalatt nálunk vendégeskedett négy cserép virágocska. Mikor letelt a nyaralás, egyéb kosaram nem lévén, a gyönyörű reisenthal design bevásárlókosaramban vittem át a virágokat jogos tulajdonosukhoz. Írisz férje átvette a rakományt, mondtam, a kosár ráér. Pár nap múlva megyek haza este, Buddy kint a kertben, feltűnően csendes és elégedett. Ahogy körbenézek a sötétben, látom ám, hogy a sárban hentereg a gyönyörű kosár, már ami megmaradt belőle, némi váz és gyöngyvászon foszlányok. Tovább vizsgálódva széttépett sztanioldarabok kerültek elő, ekkor gyanakodva, de még reménykedve hívtam szomszédasszonyomat, aki örömmel hallózott bele a telefonba, hogy megtaláltuk-e a kosarat, amit jó magasra felakasztott a kerítésre, ráadásul egy kis sütit is csomagolt. Hmmmmmm. Buddy megtalálta. Kétségbeesve hívtuk Ildikót, Buddy kiképzőjét és barátját, aki egyik szakmáját tekintve állatorvosi asszisztens, a sztaniolzabálás életre gyakorolt negatív hatásait kiderítendő, de szerencsére megnyugtatott bennünket, hogy az majd átmegy a kutyán, nylont ne egyen, ez a fontos. Pár napos izgatott székletfigyelés után megjelentek a sztaniolok, hurrá! Írisz rövidesen megajándékozott egy gyönyörű bevásárlótáskával és azóta mindent személyesen hoz át:)
Ambíció nélkül minek élni, vallom én és ez által be is neveztem Buddy-t a seregélyesi 2009-es IDC dobermann világkiállításra. Minden adott, még pont indulhat a korcsoportjában (6-9 hónapos fekete-cser kanok), jól szól a neve, hiszen tenyésztője nemzetközileg elismert kiváló bíró, Ildikó vállalta a felkészítést, a felvezetést, szóval hol itt a hiba. Mint ahogy Daniel mondja a Taxi2-ben: jó autó, jó sofőr, nincs kockázat!
Kockázat nem is volt, viszont indult egy kőkemény nemzetközi mezőny……
Már a felkészítés sem volt semmi, ugyanis Ildikó egy hónap alatt hozta a kutyát felvezethető formába, ami önmagában hatalmas mutatvány. Mi is kellettünk hozzá, de az éles szituációban derült ki, hogy ehhez bizony komoly rutin kell.
Seregélyesen a kastély parkjában már álltak a kiállító sátrak, amikor reggel 8-kor megérkeztünk. Buddy-t ledugtuk a ketrecébe pihenni, hogy mire beér a ringbe, semmi mást ne akarjon, csak csillogó szemű elszánt juhászként parádézni a bíró előtt. Rosszul tűrte, mert annyi érdekes lett volna e helyett, úgyhogy a kényelmére szánt zöld párnát fél óra alatt tépte szét darabokra, lelkiismeretes Holle anyóként beborítva magát és környezetét a töltelékkel. 9 felé elvittem egy kicsit sétálni a fák alá, ahol kevés kutyi volt. Pechemre valahogy kicsúszott a láncnyakörvből, úgyhogy halál égések közepette, a sok „báró dobermann többszörös győztes orosz arisztokrata” gazdák méltatlankodó szemeivel verve valahogy összevadásztuk. Vissza a letakart ketrecébe, be az árnyékba, és elmentünk Bendéékhez meg kutyákat nézni, hogy ne halljuk a nyivákolását.
10-kor aztán elkezdődött a verseny, és a mi mezőnyünk kb. 2-kor került sorra, ami még négy óra további várakozás volt. Nagyon szép kutyákat láttunk profi felvezetésekkel, felkészült „ide figyelj, engem nézz, szépen nézz” road-dal és hozzájuk csapódó gruppiek-kal. Hamar kiderült számunkra, hogy ez egy szakma, amit nem árt előre begyakorolni, és nem árt, ha mindezt a kutyával.
Mire végre sorra kerültünk, kellően eltikkadtunk a kutyával együtt. Ildikó rárakta Buddy-ra a felvezető pórázt, kifényeztük a szőrét és indulás.
A mezőny nagyon kemény volt.
A bírája:
Buddy lépett a bírák elé, 3 másik társával. Ülni kellett, állni kellett, galoppozni kellett. Ez utóbbi komoly parát okozott számunkra, mert Buddy nem nagyon tudott galoppozni, úgyhogy ezt külön tanítgatni kellett neki, és mivel kevés idő volt a felkészülésre, ez okozta a legnagyobb aggályt. Mert tud ő futni, csak inkább poroszkálni szeret, mint a tevék, jobbra, balra dőlve, fenséges testének vicces, bumfordi mozgást kölcsönözve, mint egy csámpás teve a sivatagban. Mindegy, Ildikónak sikerült rávennie a poroszkálásra a megfelelő technikával, úgyhogy ezen valahogy túlestünk.
Aztán jött a bírálás következő szakasza, amihez a kutyát felállítani számunkra egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak. Ildikó megállította a kutyát, amihez az kellett, hogy ránk figyeljen, szépen tartva a fejét, olyan fényes, figyelő tekintettel, mintha világ életében erre készült volna. Ennek megfelelően folyamatosan fütyültünk, Buddy-ztunk, a labdáját ingattuk, jobbra-balra araszolgattunk egymásba kapaszkodva (mert mindkettőnket EGYFORMÁN szeret!!!!, ezért mindkettőnk látványa motiválja!!!). Sajnos rajtunk kívül még vagy 20 ember, oroszok, olaszok, németek, magyarok ujjongtak a ringben álló több kutyának hatszor ekkora elánnal, bordacsontokat, focilabdákat, virsliket, játékokat lobogtatva, magukat már-már felgyújtva, hogy a kutya rájuk figyeljen. És figyeltek is a kutyák, gyönyörűen, Buddy pedig kissé gyakorlatlanul, de szépen megállt. A nagy összeengedésnél mind a 15 kutya a ringbe került. Ez az igazság pillanata, amikor a bíró elkezdi kiszorítozni a kutyákat, egy kézfogással búcsúzva a csalódott tulajoktól, felvezetőktől, hogy a végén csak a négy legjobb maradjon bent és mérkőzhessen a későbbiekben a „kategória győztes” címért. Szóval nagyon nagy a tét és ennek megfelelően felfokozott a hangulat. Ahogy a bíró elkezdte szemlézni a kutyákat, elindult a végzetes kakofónia, fél disznók repültek az égbe, orosz nők vetették térdre magukat és dugták be kezüket apróbb és nagyobb csalikkal a ringbe, egymáson taposva, 20-30 méterre elszaladtak a ringtől és onnan dobálóztak, a tömegből maguk elé rántva néhány szerencsétlen bámészkodót és mögüle meglepetésszerűen elugrottak, szóval teljesen kezelhetetlenné vált a szituáció. Ekkor történt meg balesetem, miszerint balra kellett volna araszolnunk Atival közösen, de egyszer csak úgy éreztem, hogy mégis a jobb lesz a mi irányunk és elrohantam jobbra, a kutya pedig szétesett. Nagyon égő volt, lehetett korrigálni, de szégyelltem, hogy még ennyire sem vagyok képes. Szóval volt stressz bőven.
Buddy állt a szélben a rezgő ponyvák alatt, nem értette az egész bohóckodást, csak jött volna hozzánk, hogy ölelgessük már meg jól, adjuk oda a labdáját, aztán hadd egyen egy lángost és menjünk haza. És közben lobogtatta vágatlan, kajla füleit a szél. Ahogy ott állt, végtelen nagyságában (viszonylag nagy méretű kutyus a papája nyomán, benne van még a sztenderdben, de nagy a lelkem), a többi filigrán 7-8 hónapos, kupírozott „szőke herceg” között, mint egy bretagne-i parasztlegény, eszembe ötlött, hogy mi a fenének is hoztam én őt ide. Persze, ide való, nagyon szép állat, de a vágatlan füle és vágott farka azért mégis hátrány (vagy egyik lehetne vágott, vagy a másik lehetne hosszú), ráadásul még azt se bírom elérni, hogy rám nézzen…. De annyira hittem benne, hogy neki igenis ott a helye, lássuk legalább, hogy mit tud a kinézetével elérni.
Kb. a 10. helyen álltunk a 15-ből, amikor a végzetes kézfogást megadta a bíró, és leléptette szegénykémet, nem került be a 4 legjobb közé. Oké, ez egy világbajnokság volt, rendkívül szép kutyákkal, tenyésztőkkel és felvezetőkkel, akik ebből éltek, de valahogy hittünk benne, hogy bekerülhet.
Na jó, ennyi volt az ambícióm, gondoltam. Aztán a végén kapott egy very promising minősítést, ami szép eredmény és örültünk neki.
Most eltesszük dunsztba a kutyát, jövő tavaszig, arra teljesen kifejlődik, megtalálja fenséges arányait és újra bevesszük a ringet. Valami versenyeredmény kell ahhoz, hogy a legszebb csajokkal kavarhasson, mindig ezzel tartom benne a lelket.
Addig is készülünk a ZTPre, meg a munkavizsgára, mert állítólag nem tehetségtelen. Csibészben minden esetre egy isten.
Úgy van, hogy Buddy nagyon szereti az embereket. Ez már önmagában egy jó szokás, hiszen a dobik híresen rossz image-ükkel sok emberből ijedtséget váltanak ki, ezt szépen ellensúlyozza Bádócska nyájas természete. Zs. barátnőm régi munkahelyi kapcsolatból fejlődött barátsággá és a kapcsolat Buddy érkezésével kettejük szövetségére is kiterjedt. Anno, még az állat beszerzése előtt sokat dilemmázott Ő is rajta, hogy a dobermann vajon jó választás-e, de végül küldtem Neki pár cikket, aminek az egyik mondandója az volt, hogy a nyájas kedves dobermann lesz az, aki, ha elaludnánk a kádban, garantáltan kihúz minket. Ez Zs.nek is tetszett, révén kellően pragmatikus leányzó, úgyhogy elkezdett érdeklődni Buddy iránt. Az viszont egyértelmű volt számára, hogy ahhoz, hogy kihúzza a kádból majd esetleg, ha nálunk fürdene, esetleg B. tenne látogatást Nála, meg kell alapozni a kapcsolatot. Úgyhogy elkezdett intenzívebben járni hozzánk Buddy-zni. Az apropót tovább erősítette, hogy csütörtökönként egy időben golfozni jártunk a jóvoltából, mely programot nálunk zártunk le a teraszon, a szép nyári időben. Buddy ezért szereti és ismeri Zs-t. Szereti megszagolni, ráugrani, de leginkább fát hántani szeret vele. Ez úgy zajlik, hogy fog egy fatuskót, odacipeli Zs. elé. Az ránéz, egymást vizslatják, majd Buddy feléje taszajtja a nehéz fatuskót, Zs. megfogja, B. pedig elkezdi eszegetni, a kérget folyamatos rágcsálással lehántva. Aztán váratlanul a tuskót Zs. lába elé ejti. Az visítva felkapja a lábait, mert csonttörés lenne a vége, ha nem így tenne, majd az egész kezdődik előröl. Buddy néha ránéz nagyon tartalmasan, Zs. pedig konstatálja: "igen, Bádikám, ez nagyon jó, ugye? Látom, hogy nagyon nagyon jó neked most."
Végtelenül mélyen, egymásra hangolódva tudják ezt játszani hosszú perceken át.
A tél beköszöntével Zs. ritkábban jött, a golf is elmaradt gyermekáldásunk következtében (tilos a csavaró mozgás), úgyhogy ha néha megjelenik, Buddy még mindig a régi kitörő lelkesedéssel veti rá magát, igaz, hogy ennek következményei súlyosabbak, révén az eb időközben felszedett 10-20 kg-t. Zs. pedig áll a kerítés előtt, várva, hogy beengedjük és azt mormogja” ahogy így felém fut, ha nem ismerném, basszus, megijednék tőle”. Hajrá Zs., lebegjen előtted, hogy ez a szörnyeteg fog kihúzni a kádból!!!
Bárki, aki kicsit is ismeri a dobermannokat, vagy büszke tulajdonosa egynek, tudja, hogy a dobermannok igazi gyenge pontja a behívás. Ha messzebbről akarom kezdeni, elmondhatom, amit én is tapasztalt, önérzetes dobitulajdonosoktól tudok, miszerint „a dobermann nem egy szolgakutya”. Bármire is asszociálunk erre, röviden annyit tesz, hogy legkevésbé sem szereti azt csinálni, amit a gazda akar, ha ő éppen másképp gondolja. Ha kellően sokat „égetjük” belé a mozdulatokat, parancsszavakat, nagyon ügyesen kiképezhető, a csibészelésben pedig a fajtára jellemzően kiemelkedő, de a behívás nem az erőssége. Buddy sem volt ezzel másképp. A szocializációs elengedős gyakorlatot követően a „hozzám” parancsszóra azt várjuk el a kutyától, hogy hozzánk rohanjon és üljön le előttünk középen, mire mi „okos” dicsérettel és jutalomfalattal díjazzuk, hogy megerősítsük benne, hogy mennyire jó hozzánk visszajönni. A gyakorlati haszna a behívásnak igen jelentős, gondoljunk csak bele, ha a kutyánkat szabadon sétáltatjuk, és közben pl. felbukkan egy ember, egy másik kutya, egy vadállat, vagy bármi váratlan, pl. egy autó. A „hozzám” vezényszó végrehajtása végső esetben életet, testi épséget is menthet, leginkább a kutyáét. Ennek megfelelően kiemelt fontossággal bír, hogy a kutya maradéktalanul végrehajtsa. Szóval térjünk vissza a kutyaiskolába. Elengedés, játék, és egyszer csak elhangzik a kiképző szájából, hogy „behívás”. Minden gazda izgatottan kiáltja a „hozzám” vezényszót, a tízből négy kutya megindul a gazdája felé, aztán újabb kiáltások, a maradék hatból kettő, majd még egy és végül marad három, kettő rendkívül engedetlen és egy nótorius független, a dobermann. Ilyenkor ösztönösen mit csinál egy ember, elkezd még többet kiabálni, amivel csak rontja már amúgy is reménytelen helyzetét, hiszen a parancsszót egyszer, max. kétszer kell kiadni, aztán pedig végképp csatát vesztve elkezd a kutya felé rohanni. Ez a legnagyobb hiba, amit el lehet követni, mert a kutya szeme felcsillan a játék lehetősége kapcsán és a dolog végtelen kergetőzésbe csap át. Igyekszel megközelíteni az őzikeként ugráló állatot és rálépni a pórázára, de nyilván sokkal fürgébb mint te. Sokszor a kivárás válik be, vagy ha egy másik kutya esetleg vissza tudja hozni a gazdájával. Végtelen kínos perceket éltünk át Buddy-val az elején, míg megtanulta, hogy behívásra hozzánk kell, hogy rohanjon. Jó szolgálatot tesz ilyenkor egy hosszú, pl. 8-15m-es póráz, amivel a „hozzám” vezényszó kiadása után a kutyát erőteljesen magunk felé rántva rá bírjuk szoktatni, hogy egy idő után póráz nélkül is visszajöjjön.
Buddy egy komplett idióta, ezt minden túlzás nélkül állíthatja róla bárki, aki egy percnél hosszabb időt tölt el vele. Lesz még erről többször szó, most csak álljon itt egy kép, ami többet ér.....
Amióta meglett a Buddy gyerek, alig vártuk, hogy betöltse a négy hónapos kort. A legújabb állatorvosi intések szerint kb. négy hónapos korára alakul ki az oltások után a védettség, tehát addig nem lehet sétálni vinni, nem találkozhat más kutyákkal és NEM NYALOGATHAT UTCAI CIPŐT. Barátom…. Szóval kellően rá tudtunk készülni, hogy mire betölti a négy hónapot, a legjobb környékbeli iskolába vigyük. A várva várt időpont beköszönte előtt két héttel akcióba lendültem, és felhívtam a budakeszi kutyaiskola alapítóját és vezetőjét Ildikót, akit a tenyésztő Lajos ajánlott nekünk. Nagy tapasztalattal rendelkezik a kutyik, és a dobik területén, jómaga is három dobermann, három pincser és egy németjuhász gazdája, tehát teljes bizalommal viseltettem iránta már ismeretlenként is. A telefonbeszélgetés megnyugtatott benne, hogy Buddy jó kezekben lesz. Az első tanácsok így hangzottak: készüljünk egy textil pórázzal, nyakörvvel és nagyon ízletes, finom jutalomfalatokkal, pl. párizsi, virsli, mert ezek a kis bébikutyák azzal motiválhatók igazán. Alig vártuk az első bevetést. A budakeszi kutyaiskola Budaörs után Budakeszi határán található, a budakeszi vitorlázó reptérrel szemben. Izgatottan érkeztünk. Sok nagy és kisebb méretű és korú kutyus ugrándozott, játszott már a pályán, és a „Sorakozó” elhangzása után mi is elfoglaltunk egy szabad helyet a réten a többi négylábú és gazdája mellett. A bébi csoportban kezdtünk, Ati vitte Bádócskát. Körbesétáltak a kutyik, láb mellett sétálás, ültetés, fektetés, behívás, és elengedés volt a menü. A kezdő csoportban az alapvető engedelmesség megalapozása a feladat, a kiskutya kutyaközösségbe szoktatása, szocializálása, valamint az, hogy ha elkiáltja magát a gazda, hogy „hozzám”, a kutyi, ha nem is gondolkodás nélkül, de nem sok habozással meginduljon feléje és beérkezzen hozzá. Ez így leírva nem tudom, mennyire hangzik bonyolultnak, de visszaemlékezve a kezdetekre, nagyon nehéznek és összetettnek tűnt a dolog, összehangolni a vezényszót, a mozdulatot, a jutalmazást, a saját két ballábunkat, és azt, hogy egy önálló akarattal rendelkező, önérzetes kis dobermannt húzkodunk a póráz végén. Kicsit olyan volt, mint mikor biciklizni tanultunk, vagy először játszottam két kézzel a zongorán. Sok mindent el kell sajátítanunk, ez nem volt kérdés, hiszen önmagában a póráz mozdulat, az a bizonyos rántás és nem húzás megtanulása is több hétbe telt. Mégis a legemlékezetesebb élmény az „összeengedés” volt, amikor a kutyákat mind elengedtük, hogy szabadon játszhassanak egymással. A mágikus pillanatban Buddy, a többi kisebb-nagyobb kutyával egyetemben elengedésre került és ott bukdácsolt a fűben. Ez még okés is lett volna, de pár nagyobb méretű kutya ezt nagyon jó játéknak tartotta és kis idővel leteperték és a földön hengergették, puszta játékból, Ő meg félénken nyüsszögött. Akkor még azt hittük, hogy ez így van jól, de Ildikó rövidesen felvilágosított bennünket, hogy ez nem tesz jót a kicsi önbizalmának, úgyhogy hamar összeszedtük Bádócskát és onnantól jobban figyeltünk a kis lelkére. Az első bevetetést és fölényes leigázását hamar kiheverte, onnantól kerestük hasonló korú kiskutyák társaságát, hogy velük játszhasson, ne borítsák fel, ne háborgassák és rövidesen megerősödött fizikailag és lelkileg is annyira, hogy felvehette a versenyt a többiekkel.
Mindenképpen kérj tanácsot, ha első kutyás vagy, vagy parás vagy, vagy túlbiztosításos vagy. Rám mind a három jellemző volt, úgyhogy nem kevés könyvet elolvastam a kuty érkezése előtt. Ami biztos volt, kell neki kaja, ezt be lehet szerezni a tenyésztőtől, egy hely, ahol álomra hajta a fejét - nem árt, ha zárható, nálunk egy gigantikus méretű ketrec vált be, amely azóta is lak- és hálóhelyéül szolgál, kell egy finom, meleg takaró, nem árt, ha át van itatva az illatoddal, pl. egy jó kis polo, némi játék és végtelen türelem. Meg egy hely, ahol pisilni, kakilni fog a kisállat, ez ideális esetben az udvar, de az elején, a szobatisztaság eléréséig úgyis bepisil a lakásba. Úgyhogy kell sok fertőtlenítő szeres felmosás, hogy ne szokjon oda egy konkrét helyre a lakásban és mindig oda pisiljen. Ja, és kellenek még kaloda hegyek, ha olyan lakásban/házban találsz lakni, ahol nincsenek belső ajtók. Nálunk egy ilyet sikerült kialakítani, a nappali egybenyílik a konyhával, a földszintet pedig ajtó nélküli lépcsőház köti össze a szuterénnel és az emelettel. Szóval vettünk az IKEAban kerítést is később, addig pedig kisebb kartondobozokkal és székekkel rekesztettük el az ebet. Az első éjszakákat tanácsot az állattal tölteni. Mi nem így tettük, nehogy megszokja a jódógát, és akkor még Jan Fennel módszerében hittünk. Sírdogált is szegénykém kicsit, de aztán összeszedte magát és szépen elaludt.
Szóval hosszas keresgélés után a Tahi Réme kennelből 2009. februárjában megérkezett hozzánk Buddy. A kiválasztás már korábban megtörtént, de a két shortlist-es kutyuska közül is kértük Erikáékat, hogy nézzék, melyik a nyugodtabb. Ha hiszel az eleve elrendeltségben, ez az volt, hiszen a sok nyurga kis szőrcsomó közül, kiket csak a nyakukba akasztott színes cérnaszalag segítségével lehetett megkülönböztetni, Atival szinte egyszerre mondtuk ki, "szerintem a sárga". És B opciónak a lila. Aztán mikor mentünk érte, kiderült, hogy a sárga nagyon is nyugodt és vonzó kis jellem, úgyhogy felnyaláboltuk egy ajándék teniszlabda és egy fém etető tálka társaságában, beszuszakoltuk egy dobozba, hogy szinte azonnal ki is vegyük és útnak eredtünk. Buddy egyből felkúszott az ölembe és olyan hortyogásba csapott, hogy csak na, mi pedig megilletődött, friss "szülőpárként" lélegzet visszafojtva néztük és arcunkon határtalan boldogság terült el. Buddy a családunk része lett.
Szóval legyen dobermann. És lány. Erre jött a következő attack hullám, hogy a lányok így meg úgy, be kell zárni, tüzel, azok olyanok, ám, hogy kölykeznek. Ati teljesen bedobta magát, Anyósom rátolt még négy szeneslapáttal, hogy lányom, külön kennelt akarsz neki építeni?, tehát már-már billent a mérleg a fiú felé, amikor bekapcsolódott Bettynővérem, aki a legkeményebb dió, ha érvelésről van szó (jogász, Skorpió, erősebb nálam, stb.). Felsorakoztatott egy csomó érvet a lányok mellett: kedves, aranyos, nem támad, nem domináns, ragaszkodóbb, kisebb testű, jobban elbánsz vele, mégis csak egy dobermann lesz, tudd micsinálsz Katie!
Na most mi legyen? Elfogadtam végül, hogy nem a tesómat választottam életem párjául, ezért Ati javára billent a mérleg. Jól van. Legyen egy dobermann. És KAN…
Innentől elkezdtem bányászni a szakirodalmat, hogy mit kezdjek majd a kutyával és próbáltam lenyomni folyamatosan feltörő kényszerképzeteimet, amelynek állandó szereplői lettek a letépett jobb karom és a kutya, a kutya és én, amint nem merek kimenni a saját házamból, a kutya, aki ugat rám és átveszi az uralmat. Nem volt hasonló élményem korábbról, de félős élményem dobival annál inkább. Jutka nővéremék is a fiú dobiban hittek, és egy náluk töltött nyaralást sikerült átvészelnem úgy, hogy ha Cézár véletlenül feljött a konyhába, halottnak tetettem magam. Állandó csipkelődéseitől pedig a fenekemre biggyesztett műanyag lavór mentett meg, amikor egyszer-egyszer kimerészkedtem a kertbe. Hatalmas, gyönyörű kutya volt, Németországban él ma már, egy helyre dobilány férjeként, de rengeteg sztori maradt fenn rettenthetetlenségéről, bátorságáról.
A feltörő kényszerképzetek ellen Atihoz menekültem, aki úgy vigasztalt, hogy mégiscsak az én kutyám is lesz, szeretni fog, úgyhogy bízzak benne, hogy a karom a helyén marad.
Végül kiderült, hogy inkább a fajtát kellett volna challenge-elnem, nem is annyira a nemét, de erről még sok szó esik majd.
