Amióta meglett a Buddy gyerek, alig vártuk, hogy betöltse a négy hónapos kort. A legújabb állatorvosi intések szerint kb. négy hónapos korára alakul ki az oltások után a védettség, tehát addig nem lehet sétálni vinni, nem találkozhat más kutyákkal és NEM NYALOGATHAT UTCAI CIPŐT. Barátom….
Szóval kellően rá tudtunk készülni, hogy mire betölti a négy hónapot, a legjobb környékbeli iskolába vigyük. A várva várt időpont beköszönte előtt két héttel akcióba lendültem, és felhívtam a budakeszi kutyaiskola alapítóját és vezetőjét Ildikót, akit a tenyésztő Lajos ajánlott nekünk. Nagy tapasztalattal rendelkezik a kutyik, és a dobik területén, jómaga is három dobermann, három pincser és egy németjuhász gazdája, tehát teljes bizalommal viseltettem iránta már ismeretlenként is.
A telefonbeszélgetés megnyugtatott benne, hogy Buddy jó kezekben lesz. Az első tanácsok így hangzottak: készüljünk egy textil pórázzal, nyakörvvel és nagyon ízletes, finom jutalomfalatokkal, pl. párizsi, virsli, mert ezek a kis bébikutyák azzal motiválhatók igazán.
Alig vártuk az első bevetést.
A budakeszi kutyaiskola Budaörs után Budakeszi határán található, a budakeszi vitorlázó reptérrel szemben. Izgatottan érkeztünk. Sok nagy és kisebb méretű és korú kutyus ugrándozott, játszott már a pályán, és a „Sorakozó” elhangzása után mi is elfoglaltunk egy szabad helyet a réten a többi négylábú és gazdája mellett. A bébi csoportban kezdtünk, Ati vitte Bádócskát. Körbesétáltak a kutyik, láb mellett sétálás, ültetés, fektetés, behívás, és elengedés volt a menü. A kezdő csoportban az alapvető engedelmesség megalapozása a feladat, a kiskutya kutyaközösségbe szoktatása, szocializálása, valamint az, hogy ha elkiáltja magát a gazda, hogy „hozzám”, a kutyi, ha nem is gondolkodás nélkül, de nem sok habozással meginduljon feléje és beérkezzen hozzá.
Ez így leírva nem tudom, mennyire hangzik bonyolultnak, de visszaemlékezve a kezdetekre, nagyon nehéznek és összetettnek tűnt a dolog, összehangolni a vezényszót, a mozdulatot, a jutalmazást, a saját két ballábunkat, és azt, hogy egy önálló akarattal rendelkező, önérzetes kis dobermannt húzkodunk a póráz végén. Kicsit olyan volt, mint mikor biciklizni tanultunk, vagy először játszottam két kézzel a zongorán.
Sok mindent el kell sajátítanunk, ez nem volt kérdés, hiszen önmagában a póráz mozdulat, az a bizonyos rántás és nem húzás megtanulása is több hétbe telt.
Mégis a legemlékezetesebb élmény az „összeengedés” volt, amikor a kutyákat mind elengedtük, hogy szabadon játszhassanak egymással. A mágikus pillanatban Buddy, a többi kisebb-nagyobb kutyával egyetemben elengedésre került és ott bukdácsolt a fűben. Ez még okés is lett volna, de pár nagyobb méretű kutya ezt nagyon jó játéknak tartotta és kis idővel leteperték és a földön hengergették, puszta játékból, Ő meg félénken nyüsszögött. Akkor még azt hittük, hogy ez így van jól, de Ildikó rövidesen felvilágosított bennünket, hogy ez nem tesz jót a kicsi önbizalmának, úgyhogy hamar összeszedtük Bádócskát és onnantól jobban figyeltünk a kis lelkére. Az első bevetetést és fölényes leigázását hamar kiheverte, onnantól kerestük hasonló korú kiskutyák társaságát, hogy velük játszhasson, ne borítsák fel, ne háborgassák és rövidesen megerősödött fizikailag és lelkileg is annyira, hogy felvehette a versenyt a többiekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése