Ambíció nélkül minek élni, vallom én és ez által be is neveztem Buddy-t a seregélyesi 2009-es IDC dobermann világkiállításra. Minden adott, még pont indulhat a korcsoportjában (6-9 hónapos fekete-cser kanok), jól szól a neve, hiszen tenyésztője nemzetközileg elismert kiváló bíró, Ildikó vállalta a felkészítést, a felvezetést, szóval hol itt a hiba. Mint ahogy Daniel mondja a Taxi2-ben: jó autó, jó sofőr, nincs kockázat!
Kockázat nem is volt, viszont indult egy kőkemény nemzetközi mezőny……
Már a felkészítés sem volt semmi, ugyanis Ildikó egy hónap alatt hozta a kutyát felvezethető formába, ami önmagában hatalmas mutatvány. Mi is kellettünk hozzá, de az éles szituációban derült ki, hogy ehhez bizony komoly rutin kell.
Seregélyesen a kastély parkjában már álltak a kiállító sátrak, amikor reggel 8-kor megérkeztünk. Buddy-t ledugtuk a ketrecébe pihenni, hogy mire beér a ringbe, semmi mást ne akarjon, csak csillogó szemű elszánt juhászként parádézni a bíró előtt. Rosszul tűrte, mert annyi érdekes lett volna e helyett, úgyhogy a kényelmére szánt zöld párnát fél óra alatt tépte szét darabokra, lelkiismeretes Holle anyóként beborítva magát és környezetét a töltelékkel. 9 felé elvittem egy kicsit sétálni a fák alá, ahol kevés kutyi volt. Pechemre valahogy kicsúszott a láncnyakörvből, úgyhogy halál égések közepette, a sok „báró dobermann többszörös győztes orosz arisztokrata” gazdák méltatlankodó szemeivel verve valahogy összevadásztuk. Vissza a letakart ketrecébe, be az árnyékba, és elmentünk Bendéékhez meg kutyákat nézni, hogy ne halljuk a nyivákolását.
10-kor aztán elkezdődött a verseny, és a mi mezőnyünk kb. 2-kor került sorra, ami még négy óra további várakozás volt. Nagyon szép kutyákat láttunk profi felvezetésekkel, felkészült „ide figyelj, engem nézz, szépen nézz” road-dal és hozzájuk csapódó gruppiek-kal. Hamar kiderült számunkra, hogy ez egy szakma, amit nem árt előre begyakorolni, és nem árt, ha mindezt a kutyával.
Mire végre sorra kerültünk, kellően eltikkadtunk a kutyával együtt. Ildikó rárakta Buddy-ra a felvezető pórázt, kifényeztük a szőrét és indulás.
A mezőny nagyon kemény volt.
A bírája:
Buddy lépett a bírák elé, 3 másik társával. Ülni kellett, állni kellett, galoppozni kellett. Ez utóbbi komoly parát okozott számunkra, mert Buddy nem nagyon tudott galoppozni, úgyhogy ezt külön tanítgatni kellett neki, és mivel kevés idő volt a felkészülésre, ez okozta a legnagyobb aggályt. Mert tud ő futni, csak inkább poroszkálni szeret, mint a tevék, jobbra, balra dőlve, fenséges testének vicces, bumfordi mozgást kölcsönözve, mint egy csámpás teve a sivatagban. Mindegy, Ildikónak sikerült rávennie a poroszkálásra a megfelelő technikával, úgyhogy ezen valahogy túlestünk.
Aztán jött a bírálás következő szakasza, amihez a kutyát felállítani számunkra egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak. Ildikó megállította a kutyát, amihez az kellett, hogy ránk figyeljen, szépen tartva a fejét, olyan fényes, figyelő tekintettel, mintha világ életében erre készült volna. Ennek megfelelően folyamatosan fütyültünk, Buddy-ztunk, a labdáját ingattuk, jobbra-balra araszolgattunk egymásba kapaszkodva (mert mindkettőnket EGYFORMÁN szeret!!!!, ezért mindkettőnk látványa motiválja!!!). Sajnos rajtunk kívül még vagy 20 ember, oroszok, olaszok, németek, magyarok ujjongtak a ringben álló több kutyának hatszor ekkora elánnal, bordacsontokat, focilabdákat, virsliket, játékokat lobogtatva, magukat már-már felgyújtva, hogy a kutya rájuk figyeljen. És figyeltek is a kutyák, gyönyörűen, Buddy pedig kissé gyakorlatlanul, de szépen megállt. A nagy összeengedésnél mind a 15 kutya a ringbe került. Ez az igazság pillanata, amikor a bíró elkezdi kiszorítozni a kutyákat, egy kézfogással búcsúzva a csalódott tulajoktól, felvezetőktől, hogy a végén csak a négy legjobb maradjon bent és mérkőzhessen a későbbiekben a „kategória győztes” címért. Szóval nagyon nagy a tét és ennek megfelelően felfokozott a hangulat. Ahogy a bíró elkezdte szemlézni a kutyákat, elindult a végzetes kakofónia, fél disznók repültek az égbe, orosz nők vetették térdre magukat és dugták be kezüket apróbb és nagyobb csalikkal a ringbe, egymáson taposva, 20-30 méterre elszaladtak a ringtől és onnan dobálóztak, a tömegből maguk elé rántva néhány szerencsétlen bámészkodót és mögüle meglepetésszerűen elugrottak, szóval teljesen kezelhetetlenné vált a szituáció. Ekkor történt meg balesetem, miszerint balra kellett volna araszolnunk Atival közösen, de egyszer csak úgy éreztem, hogy mégis a jobb lesz a mi irányunk és elrohantam jobbra, a kutya pedig szétesett. Nagyon égő volt, lehetett korrigálni, de szégyelltem, hogy még ennyire sem vagyok képes. Szóval volt stressz bőven.
Buddy állt a szélben a rezgő ponyvák alatt, nem értette az egész bohóckodást, csak jött volna hozzánk, hogy ölelgessük már meg jól, adjuk oda a labdáját, aztán hadd egyen egy lángost és menjünk haza. És közben lobogtatta vágatlan, kajla füleit a szél. Ahogy ott állt, végtelen nagyságában (viszonylag nagy méretű kutyus a papája nyomán, benne van még a sztenderdben, de nagy a lelkem), a többi filigrán 7-8 hónapos, kupírozott „szőke herceg” között, mint egy bretagne-i parasztlegény, eszembe ötlött, hogy mi a fenének is hoztam én őt ide. Persze, ide való, nagyon szép állat, de a vágatlan füle és vágott farka azért mégis hátrány (vagy egyik lehetne vágott, vagy a másik lehetne hosszú), ráadásul még azt se bírom elérni, hogy rám nézzen…. De annyira hittem benne, hogy neki igenis ott a helye, lássuk legalább, hogy mit tud a kinézetével elérni.
Kb. a 10. helyen álltunk a 15-ből, amikor a végzetes kézfogást megadta a bíró, és leléptette szegénykémet, nem került be a 4 legjobb közé. Oké, ez egy világbajnokság volt, rendkívül szép kutyákkal, tenyésztőkkel és felvezetőkkel, akik ebből éltek, de valahogy hittünk benne, hogy bekerülhet.
Na jó, ennyi volt az ambícióm, gondoltam. Aztán a végén kapott egy very promising minősítést, ami szép eredmény és örültünk neki.
Most eltesszük dunsztba a kutyát, jövő tavaszig, arra teljesen kifejlődik, megtalálja fenséges arányait és újra bevesszük a ringet. Valami versenyeredmény kell ahhoz, hogy a legszebb csajokkal kavarhasson, mindig ezzel tartom benne a lelket.
Addig is készülünk a ZTPre, meg a munkavizsgára, mert állítólag nem tehetségtelen. Csibészben minden esetre egy isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése