Annyira édi a Buddy kutya. Párszor már én viszem sétálni, miután kisBenedek elérte a 2 hónapos kort és kiszámíthatóbbá válik az alvása, ráadásul pont reggel, úgyhogy tudok jönni-menni a kutyóval.Az útvonalunk mostanában egy "kis kör", ami le a meredek dombon, szagolgatás jobbra-balra, köszöngetés a kutyáknak, van egy zsemlearcú kis törpilla, egy torzonborz ónémet, egy dobi/dog fejű szépkutya, majd jön a temető, szagolgatás, át a keresztutcán, és fel a másik dombon. Itt is van egy csomó kutyahaver, akiknek mind lehet köszönni és persze ezerrel szagolgatni.
Tegnap megfordítottam a sorrendet és a túra végére maradt a meredek domb, amin feljönni azért nem kis kunszt. Meleg is volt, ki is tikkadtam és nem tudtam felvenni a tempót az urasággal. Megálltam szusszanni egyet, és lőn, a kiskutyóm visszanéz a domb tetejéről kifáradt gazdájára, konstatálja, hogy ez bizony készen van, majd VISSZAJÖN értem, megszagolgat, és bátorít, hogy biz' fel bírok menni én ezen. Ilyen ösztönzéstől szárnyra kapva összeszedtem magam, és uzsgyi.
Ha anno tesin így motiváltak volna, ma élsportoló lennék:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése