A kutyázás dr. Spockja

Nagy dilemmában voltunk még Buddy érkezése előtt, hogy mi lenne az üdvözítő módszer a tökéletesen nevelt és szocializált kiskutya megteremtéséhez.
Több könyvesbolti portya után végül  Jan Fennel - a kutyák suttogójaként is ismert neves kutyatenyésztő -  írásai mellett döntöttünk, közülük is, a "Tanuljunk meg kutyául!", és a "Hallgassunk a kutyára" könyvekből okosodtunk. (Jan Fennel könyvei). Olyannyira komolyan vettük, hogy Kisbádó közvetlen elhozatala előtt egy egyiptomi úttal felturbózódva, a medence partján kérdeztük ki egymást Atival a könyvekből, sőt, még külön jegyzeteket is készítettünk.
Jan Fennell az utóbbi években a problémás viselkedésű kutyák számára kifejlesztett nevelési programjával szerzett magának széles rajongótábort. Kidolgozott egy,  a megszokott fegyelmezési eljárásoknál sokkalta könyörületesebb módszert a kutyák nevelésében, mely többféle alapszabály elsajátításán és következetes betartásán alapul, de a lényege mindegyiknek ugyanaz, Te vagy a falkavezér és az van, amit Te akarsz. A kutyád lehet hiper, domináns, alfa, agresszív, jámbor, félős, kicsi, nagy, fiú, lány, tökmindegy, a módszer alkalmazása mindegyik kutyánál alapvetően megtanítja, hogy bizony nem ő a góré. Vegyük a módszer néhány tipikus elemét, rövidítve, a teljes módszertan elsajátítható a könyvekből.

• hazaérkezés - üdvözlés. Normál esetben hazaérsz a hat cekkerrel, a kutyád össze-vissza viháncol, megnyalja a frissen fodrászolt hajadat, kitépi a párizsi zacskót a táskádból, és mire a cipődet is lerúgnád, már mehetsz is vissza a boltba a felvágottért. De nem így J.F. módszerével: hazaérsz és a kutyát min. 5 percig negligálod. Azaz nem nézel rá, ügyet sem vetsz rá. Majd ha már teljesen megértette, hogy bizony itt Te vagy az irányító, és feladta a küzdelmet (jelek: nem ugrándozik a fejed tetején, lefekszik, sóhajt, elnéz), akkor, de csak akkor szépen behívod és indulhat a simi. Nem kis türelmet igényel, mert néhány kutya, főként, ha mást szokott meg, képes órákig arénázni, és minden lehető eszközt bemutatni (rágcsálás, ugrálás, rosszalkodás), mielőtt feladná.
• gesztusevés: a kutyák egyszerű kis világában az evés az egyik legmeghatározóbb ösztön. Akinél a kaja van, ott van a biztonság, a jólét. Sok gazda - szeretet által vezérelve -  etetőgépbe megy át, tömi a kutyát úton-útfélen, aminek egyértelmű az üzenete: kiszolgállak, bármikor, amikor akarod. Tehát megint a kutya irányít. Na azt már nem! A gesztusevés során a kutya tálkájából - mímelve - mindig Te eszel először. 
• ki vezeti a sort: ha sétálni indultok, mindig Te menj elől! Te vagy a falkavezér!
• távozás otthonról: ha a kutyád nem hiszi, hogy Ő a falkavezér/vagy gyengébb idegzetű /vagy utál otthon maradni, mindenféle cirkusz nélkül végignézi, ahogy távozol otthonról. Ha nem, bőg, hisztizik, a lábad elé fekszik, tehát mindent elkövet, hogy megakadályozza távozásodat. Ennek egyik oka lehet a falkavezér szerep félreértelmezése. Azt hiszi, hogy meg kell védenie Téged, mint a falka egyik tagját, de ha távozol, ezt nem tudja kivitelezni.
• ül-fekszik, stb. - jutalmazással (hasonlít a hagyományos módszerekhez)
• játék: a kutyának van pár játéka, amivel Ő rendelkezik, a többinél Te vagy a szertárkulcs őre. Ezzel el lehet érni, hogy - szintén falkavezér attitűddel -  Te mondod meg, mikor játszunk és azt is, hogy mivel.

 Röviden felvillantva pár alapelemet, elmondom a benyomásaimat. Először végtelenül lelkesek voltunk, volt kutyatálból evés (ez bevált), volt hazaérkezéses negligálás (ettől majd' megpusztultunk mindannyian, részben működött), volt távozás otthonról, (ez oké volt). Szóval összességében hasznos, csak végtelenül fárasztó és sok benne a szeretetlenség. Állandóan fegyelmezni magad, hogy mikor adsz simit, mikor nem, mikor van játék, mikor nem...

De, mint mindent, érdemes kipróbálni, főként ha nagyobb a falka, vagy problémás a kutya.
Buddy most heti kétszer a Budakeszi http://www.budakeszikki.extra.hu/ és/vagy a Pesthidegkúti  http://kutyaiskola.fw.hu/DogSorbonne-ra jár és nem nagyon érdekli Jan Fennel. Sokkal inkább rajong I-ért, aki heti egyszer még külön jár hozzánk foglalkozni Vele. Ilyen back-uppal megtehetem, hogy negligálom a módszer bizonyos elemeit és keverem a hagyományos kiképzéssel.
De vannak, akik ezt humorosabban fogalmazzák meg: a kedvenceim:  "Kérdés hogy a jól nevelt kutya boldog-e? Én el nem bírnám viselni ha a kutyáim stréberként köszöntenének a kapuban és szerény árnyékként követnének", vagy "Megmondom őszintén, nekem is furcsa ez a hozzáállás. Én sem tudom elképzelni, hogy úgy éljem le a közös életünket a kutyával, mint 1 karót nyelt sznob páros."

Vélemények pro és kontra

Szóval olyan ez, mint a gyereknevelés, felelősséget muszáj vállalnod a kis állatért, akivel összekavarodott a karmád, de vidd bele a saját és a kutyád személyiségét is. Woodstock-i szülők gyerekéből is lettek szuperbankárok....

Massive Attack

Na, ez a nap is eljött. Elhúztam volna még egy darabig, de több jel is utalt rá, hogy a nagy összecsapás be fog következni. Sajnos nem voltam kellően felkészülve, ezért a végkifejlet sem lett az elvárt, de haladjunk sorjában.
Az utcában a rét felé lakik egy Buddy korabeli ebecske. Nagyon szép juhászkutya-srác, Tappancs. Korábban is találkoztunk már párszor sétáltatás közben, mert ki-ki szökdösött a kerítésen, de mindig csak ugatgatott, meg-megindult felénk, de hirtelen kőhajítást mímelve egyből inába szállt a bátorsága és visszakotródott az udvarukba.

Aztán egyre többször jelent meg az utcában, maga mellé fogva Lackót, a sarkon lakó, szintén kerítést nem ismerő, nem tisztelő hobókutyát, és voltak reggelek, hogy hangoskodásra ébredtem, mert Bádót hívogatták a kerítésünkön kívül, míg Ő izgatottan rohangált a belső oldalon.
Bármi lehetett volna ebből a kapcsolatból, de az egyre többszöri találkozás és a kőhajítás mímelésre adott egyre visszafogottabb reakciók előrevetítették a konfliktust.
Amit odáztunk, ritkábban jártunk a rét felé, inkább a telket előnyben részesítve, vagy csak szaladtunk egy kis kört. Aztán párszor már majdnem egymásnak estek, de Bádó általában 8m-es flexi pórázzal sétál, nyakán a szöges nyakörv, amit a kiképzéshez is használunk, és minimális impulzusokat is elegendővé tesz. És mivel a szöges végén lóg a kutyánk, sokszor meg tudtuk akadályozni, hogy kirobbanjon a bunyó.
Ma békés napot terveztem, délelőtt kismama jógára mentünk Atterrel, délután ejtőzés, alvás, majd fél hat tájban irány kutyázni. Nem volt kedvem a telekre menni, inkább irány a rét. A biztonság kedvéért eltettem pár követ, és nekiindultunk.
Bádó békésen szaglászott, figyelte a járókelőket, majd megérkeztünk Tappancsék házához. Sehol semmi, nincs a jól ismert ugatás, a fél perc elteltével megjelenés. Na, ezt megúsztuk, gondoltam. És abban a minutában együtt az ugatással megjelent Tappancs, és se szó, se beszéd megtámadta Buddy-t. Azt se tudtam, mit tegyek. Azonnal elengedtem a kutyát pórázastul, de éreztem, hogy szögessel a nyakán szegénynek nem lesznek egyenlőek az esélyei. Mégis rettenhetetlenül küzdött, nagyon szépen beleállt a szituba, csattogtatta a fogait, és csak akkor kezdett visszakozni, mikor meglátta, hogy a nagy rántástól én bizony fenékre ültem, akkor visszaszaladt hozzám védelmezni. Tappancsnak ennyi elég is volt a bunyóból, csak hörgött-morgott, míg én remegő kézzel lefejtettem a felajzott Bádócskáról a nyakörvet, várva az újabb rohamot, amibe már egyenlő félként tudott volna beszállni. De ehhez már egyiküknek sem volt kedve, nekem sem, úgyhogy elhordtuk az irhánkat és kerülő úton mentünk haza. Bádó nem tűnt megviseltnek, semmi sérülést nem szerzett, boldogan, bár kissé fáradtan rohant a labda után és csak néha láttam rajta, hogy van min gondolkodnia.
Egy biztos, soha többet nem sétálunk szögesben. Annyira szépen tud már menni, nem húz, hogy bőven elég a nyakörv neki azokon a részeken, ahol nem tudom elengedni.
Tappancsot pedig A. kíséretében  bemószeroltam a gazdájánál, aki nagyon el volt keseredve, mert előző nap már volt egy hasonló bunyó, egy korábbi kedves játszótársát kergette hazáig. Beért a mácsó kamaszkorba, HMCS akart lenni (helyi menő csávó), aki mindig megruházza a szomszéd faluból bálozásra átjáró idegen lovagokat. Holnap megerősítik a kerítést és vége a Tappancs királyságának!!!

Mandari Makkancs

Imádok neveket adni. Amúgy is eléggé freak vagyok, már ami a verbalitást illeti,  szeretek szavakat fabrikálni (Ikrek, bölcsész háttér, stb.) másrészt a szeretet kifejezésének egyfajta módja, hogy ha valakit a szívembe zárok, nevekkel látom el. Így lettek gimis barátnőim külön névikonok, így szállt nővéremre a Betty név (eredetileg Zsuzsanna) és most, mióta Buddy meglett, Ő tölti be ezt a névkapós szerepet.
A nevek alakulása sokszor dalokkal kapcsolódik össze, máskor csak az érzelmi hullám előtörése fogalmazódik meg valamilyen elnevezésben.
Így lett Buddy a klasszikus, már korábban taglalt becézgetések eredményekén Bádoró, Buddsy, Kisbádó, Bádócska, vagy Buddyboy (by I.), dr. Bádó (by G.), de egy ideje egész új nevek kúsztak rá.
Kb. két hónapja dívik a Mandari Makkancs. Valamiért elindult, hogy Ő biz' egy mandarin kutya. Mert olyan szép a szőre, mint egy mandarin kacsának és ha álmos, úgy hunyorog, mint egy kis kínai. Tehát Mandarin. És emellett makkantani is szokott, ha akarja, hogy a kis gumi labdájába falatot gyömöszöljek, vagy a zoknis játékot kezdjük el, vagy csak egyszerűen foglalkozzak vele. Makk, makk, kaffogja, miközben az orrával finoman bökdös. Hát mi más, mint Mandari Makkancs.
A Döndöri sógor a döndörködésből fakad (döndörködés by Ati), ez olyan, hogy körbe-körbe sündörög körülöttünk =döndörög, és mivel rokonságban vagyunk, sógorkomámként is előfordul Kisbádó. Hát Döndöri Sógor. Röviden Döndör.
Aztán vegyük pl. ahogy megy,  sőt igazából baktat. Szép törzsét megnyújtja, fejét lehajtja és hosszú lábain baktat, poroszkál, miközben a feje billeg, mint egy kis pónilónak. Hát Baktati. És azon felül is Lóránt. Baktati Lóránt. (Bakta Lóránt és Baktalórántháza után szabadon)
És selymes is Ő, mint egy igazi kis cica. Hát Cicc, mi más?
Néha kellemetlen, amikor a kutyasuliban, a hős dobermann teljes menetfelszerelésben áll a sorban, és a többi gazda csak ezt hallja: "Te, Csirke-mirke, mindjárt kapsz egy falatot!", "Jól van Nyulam, ül!", "Cicc, ne mondjam kétszer!", "Kismaki, jó legyél ám."(azért fontos megjegyeznem, hogy ez a fajta sok beszéd nem válik a kiképzés előnyére , a kutyának rövid parancsszavakat kellene kapnia, a nevét sem kell kimondani (az igazi egyet sem, nemhogy száz egész más hülyeséget), stb. Az állandó beszél, duruzsolás eredményeként a kutya MEGUNHATJA a hangunkat!)

Sz., két dobilány (csak Abba lányoknak hívom őket, mert egy gyönyörű őzbarna és egy fekete csinibaba testvérpárról van szó) gazdája pedig értetlenkedve kérdez rá néha. Cica? Mit mondtál neki? Csirke? 

Szegény Buddy. Csak titkon mondom, hogy a keresztségben amúgy ő nem más, mint Tahi Réme Eliot. Az meg már majdnem T.S.Eliot, nem? Szóval egy híresség, és mint ilyen, megengedheti magának, hogy  rajongói tábora elragadtatott nevekkel illesse....

Odakünn az erdőn

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy szép helyen fekszik a házunk. Ha picit lemegyünk a zsákutcán, és felfelé vesszük az irányt, rövidesen a kisfenyves felé haladunk, egy pincékkel és hétvégi vityilókkal tarkított kis úton. Egy időben naponta kétszer is felsétáltunk a kiserdőre Buddy-val, egyrészt mert varázslatosan néz ki, mint gyerekkorunkban a kihajtós 2Ds képeskönyvek, másrészt, mert végig póráz nélkül tud sétálni, harmadrészt, mert fantasztikus nagyot labdázunk, és negyedrészt, ha mázlink van, mókust is látunk. Néha összefutunk más kutyákkal, Gömbivel, a golden retriever lánnyal, vagy Fülivel, a vizslalánnyal, néha egy ír farkassal (Buddy bizalmatlanul menekül a hatalmas méretek elől), de többnyire egyedül vagyunk.
Ahogy beérünk a sarkon, Buddy-t magunk mellé parancsoljuk, hogy ne érjen meglepetés, ha mégis ebek lennének a tisztáson, majd mikor látjuk, hogy üres a terep, a kutya elkezd táncolni köröttünk, mert tudja, hogy jön a nap fénypontja, a labdázás. A labdázás szenvedélyét Buddy nemes nevű  édesanyjától, Queenie-től örökölte, akit rövid találkozónk alatt végig a gazdája előtt csillogó szemmel ülve, a labdáját fixírozva találtunk.
Buddy annyira szeret labdázni, hogy 40-50 dobást is "kibír", néha többet is. A nagy menet után kitikkadva indulunk haza, liheg, nekünk dől, beleinna a pocsolyákba, de jól elfárad. Utána hazasétálunk, finom kis reggeli, majd most, hogy lassan végérvényesen beköszönt a tavasz, kezdődik a boldog ejtőzés a teraszon.

Betty Blues

Pénteken kismama fotózásra mentünk. Már egész héten izgultam, hogy mi lesz, szerettem volna megörökíttetni magam egy profi által, ebben a szép áldott állapotban. Szóval nem voltam teljesen eszemnél, amikor hazarontottam a melóból, gyorsan megetettem Buddy-t, megszeretgettem, aztán bőröndbe dobáltam a "kellékeket", csukákat, fehérneműt, ruhákat, ékszereket és igyekeztem, hogy Atit felkapjam a megállóban és még időben oda is érjünk.

A fotózáson minden jól ment, igazi kiskirálylány lehettem, utána még kajálni is elmentünk, szebb napot kívánni sem lehet.

Aztán sietés haza, hogy Kisbádót is a keblünkre ölelhessünk, osztozzon Ő is örömünkben és egy kiadós sétával, labdázással feldobjuk. 

Már az étteremben kezdtem érezni, hogy én bizony cudarul elfáradtam és a labdázás, sétálás Atira marad megint, de félretettem a lelkifurdit, ez az én szép napom!

Ahogy leállítottuk a kocsit és a kertkapu felé haladtunk, feltűnt, hogy Bádó nagyon izgatott és boldog, de NEM ÚGY, AHOGY SZOKOTT... 

Aztán, ahogy haladtunk még közelebb, észrevettem, hogy tavasz ide vagy oda, itt bizony nagy pelyhekben hó esett, méghozzá SÁRGA. Rosszat sejtve rohanni kezdtünk, még mindig futtatva a procit az agyban, hogy hol ronthattuk el. Ati reggel távozott, benne hamar tisztázódott, hogy Ő bizony sehol, és a gyanú egyre inkább rám terelődött. A látvány, ami fogadott, elképesztő volt, mintha a lakás belsejét valami kiszippantotta volna a kertbe: ott volt egy zsáknyi sárga szivacstörmelék (megboldogult Betty párna maradványaként, amit Ati még 18 évesen kapott egy lánypajtásától, afféle ideiglenes "csajpótlékként"), két nadrág, egy bőröv, egy papucs maradványai, egy szétrágott kartondoboz, a Levi's kardigánom és egy szép báránybőr. Ati sok jót nem ígérő hangon sziszegett: "Te nyitva hagytad a bejárati ajtót?" "Nem, nem" rebegtem, és éreztem, hogy hiába a végtelen fáradtság, nekem nem lesz most sok pihenésben részem. "Nem hagytam nyitva esküszöm, csak a, csak a, izé" a francba, az erkélyajtót.

Ati szó nélkül elviharzott a kutyával sétálni, és kb. egy óráig nem jött haza, ebből sejtettem, hogy nagyon dühös. Én pedig nekiláttam eltakarítani a romokat. 

Erkélyajtó..... EZT A LÚÚÚÚÚZERT...

Szofi, Szofi - a beteljesületlen szerelem

Voltál már annyira szerelmes, hogy a szeretett lény puszta nevének kiejtése is végtelen izgalmi állapotba hozott? A mi Buddy-nk volt, vagyis még most is az...
Szofi Á. barátném kutyusa, 2-3 év körüli leányzó. Fajtáját tekintve Golden Retriever és kuvasz keverék lehet, hatalmas mandulavágású szemekkel, selymes, gyöngyház és fehér színű szőrrel, fehér körmökkel, rózsaszín tappanccsal. Ennivaló külsejű, na.
Hamar kitaláltuk, hogy Szofi érkezése utána rövidesen összeeresztjük őket. Buddy kb. 8 hónapos lehetett, amikor megtörtént az első találkozás. Emlékszem a pillanatra, megjelent Szofi teljes szépségében és Buddy csak állt földbe gyökerezett lábbal, hogy "itt egy nő, basszus, egy igazi nő". Rögtön megpróbált imponálni neki, Szofi egy ideig játszott is vele, majd teljesen negligálta, inkább szaladgált a kertben és B. vissza-visszatérő rohamait fogcsattogtatással, finom kis "szállj már le rólam" harapásokkal viszonozta. A későbbi találkozók sem hoztak más eredményt, mégis az első találkozás annyira beégett Buddy kis lelkébe, hogy azóta is, ha csak kiejtjük a nevet: "Szofi, Szofi",azonnal abbahagyja a valami rágcsálását, felugrik fektéből,  ránk néz, izgatottan maga elé, majd megint ránk és harsány ugatással kikérezkedik a kertbe, keresni a be nem teljesült, első igazi szerelmet, a felnőtt, komoly fehér nőt.

Home Alone

Buddy érkezése után pár héttel elkezdtünk eljárogatni otthonról. Mivel nem volt még szobatiszta, nem mertük bezárni a ketrecébe, hanem elpakoltunk minden mozdíthatót a konyhából - papucs, kaja, táskák, stb. - , amihez hozzáférhetett a kis állat és a kutyapelenkát a megfelelő helyre elhelyezve, nyugodtan ellibbentünk moziba. Elkezdődött a film és én megnyugodva dőltem hátra. Régóta vágytam erre az érzésre, önfeledt szórakozás szeretett férjem oldalán, amíg otthon egy tündibündi kutyuska vár.

Hazafelé sem aggódtam, hiszen nem először hagytuk már otthon, mindig fogadott pár pisifolt, persze szigorúan a pelenkától távol eső, de könnyen felmosható helyeken, és egy kitikkadt kiskutya, aki jobbára szendergett a ketrecében, vagy a lábtörlőn.
A lakásba lépve hamar leesett, hogy ez nem az a nap lesz. Buddy valahogy rájött, hogy a talajszint felett is van élet és a móresre tanítást a karácsonyi kaktusszal kezdte. Módszeresen kicibálta a cserépből és beterítette vele a konyhát. Olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy nem volt erőm lecseszni, utólag úgyis tök felesleges.
Ezentúl nem kis munkába telt a könyöklőket is tárgytalanítani...

Reggeli szertartás

Az van, hogy a reggelek varázslatosan indulnak. Buddy 7-kor elkezd ásítozni a ketrecében, ááááááá, hmmmmmm, mrrrrrr, múúúúúú, majd szép fokozatosan dúdorászni kezd, ami egyszer csak átcsap tutulásba. A. ekkor kipenderül mellőlem a hitvesi ágyból (így alakult, na, hogy Ő csinálja, most meg, hogy egy hónap múlva tovább bővül a család egy embergyerekkel, még alibim is van rá), és lecammog az emeletről.

Innentől végtelen döndörködés, szeretgetés indul be, majd B-t szépen kivezeti az udvarra, le a teraszról és KIZÁRJA a kertbe.

Bádó elvégzi a dolgát, 7:10-ig megérkezik Csoki barátja Zsuzsával az utcából, a kerítésen keresztül örülnek egymásnak, majd 7:15-től a kutyink megkezdi szokásos napi őrjöngését.

Először körbe-körbe fut a ház körül. A konyhaablaknál felugrik, kaparja a falat. Majd előrefut a terasz oldali bejárati ajtóhoz, felcsimpaszkodik a korlátra és onnan figyel olyan arccal, mint akinek most mészárolták le a családját. Majd vissza a ház másik oldalára, a WC ablak alá, és ott ugrál. Majd keservesen sírni kezd, hogy mit képzel a köcsög falkavezér és az alfanőstény, hogy nem jönnek még ki érte. Majd kezdi előről a körözgetést.

8:00 tájban valamelyikünk megszánja, és beengedi. A köv. módon: ajtó kinyit, oldalra nézés, "mé ölted meg anyámat'arckifejezés a kutyán, szája egy csík, egy merő szemrehányás, aztán "jéé, be fognak engedni". Kis teraszkapuhoz rohan Bádó, felugrik, beengedem, befut a konyhába, majd vissza és úgy rámugrik, hogy bármelyik pankrátort a földre küldené. Majd indul a huhogás, hörgés, és további ugrálás. Állítólag örül...

8:08 - sétálni indulunk, addigra 10x ugrál, kap egy kis nasit és párszor át is öltözöl....

Tahi Réme Rómeó

Buddy tavaly ősszel elárvult. Apja, a többszörös győztes, híres Rómeó váratlanul lelte halálát. Nyugodj békében Rómeó.
http://www.romeo.sk/news/news.htm

Dear friends,

With great pain in heart and tears in eyes I inform you, that after a short aggressive disease, Romeo died in my arms on Tuesday night 11.08.2009.

I guess you know what we are going through right now. My faithful companion, with whom I spent each minute possible and who watched over me next to my bed, while I was asleep.

Thanks to all who knew him, visited his website, wrote some appreciative words. To all of you, who spared a few kind words for him on exhibitions.

Please remember him sometimes, especially when you see one of his 120 children on a dog show.

With all respect Dr. Farkas Zoltán

Írisz sütit küldött

Írisz az én kedves szomszédasszonyom. Néha segítünk egymásnak ezzel-azzal és jó szomszédhoz méltón viszonozzuk is a kedvességet anyáink régi jó szomszédolós stílusában. Legutóbb nyaralni mentek és ezalatt nálunk vendégeskedett négy cserép virágocska. Mikor letelt a nyaralás, egyéb kosaram nem lévén, a gyönyörű reisenthal design bevásárlókosaramban vittem át a virágokat jogos tulajdonosukhoz. Írisz férje átvette a rakományt, mondtam, a kosár ráér. Pár nap múlva megyek haza este, Buddy kint a kertben, feltűnően csendes és elégedett. Ahogy körbenézek a sötétben, látom ám, hogy a sárban hentereg a gyönyörű kosár, már ami megmaradt belőle, némi váz és gyöngyvászon foszlányok. Tovább vizsgálódva széttépett sztanioldarabok kerültek elő, ekkor gyanakodva, de még reménykedve hívtam szomszédasszonyomat, aki örömmel hallózott bele a telefonba, hogy megtaláltuk-e a kosarat, amit jó magasra felakasztott a kerítésre, ráadásul egy kis sütit is csomagolt. Hmmmmmm. Buddy megtalálta. Kétségbeesve hívtuk Ildikót, Buddy kiképzőjét és barátját, aki egyik szakmáját tekintve állatorvosi asszisztens, a sztaniolzabálás életre gyakorolt negatív hatásait kiderítendő, de szerencsére megnyugtatott bennünket, hogy az majd átmegy a kutyán, nylont ne egyen, ez a fontos. Pár napos izgatott székletfigyelés után megjelentek a sztaniolok, hurrá!
Írisz rövidesen megajándékozott egy gyönyörű bevásárlótáskával és azóta mindent személyesen hoz át:)

Egy nagyon ígéretes „bretagne-i parasztlegény

Ambíció nélkül minek élni, vallom én és ez által be is neveztem Buddy-t a seregélyesi 2009-es IDC dobermann világkiállításra. Minden adott, még pont indulhat a korcsoportjában (6-9 hónapos fekete-cser kanok), jól szól a neve, hiszen tenyésztője nemzetközileg elismert kiváló bíró, Ildikó vállalta a felkészítést, a felvezetést, szóval hol itt a hiba. Mint ahogy Daniel mondja a Taxi2-ben: jó autó, jó sofőr, nincs kockázat!

Kockázat nem is volt, viszont indult egy kőkemény nemzetközi mezőny……

Már a felkészítés sem volt semmi, ugyanis Ildikó egy hónap alatt hozta a kutyát felvezethető formába, ami önmagában hatalmas mutatvány. Mi is kellettünk hozzá, de az éles szituációban derült ki, hogy ehhez bizony komoly rutin kell.

Seregélyesen a kastély parkjában már álltak a kiállító sátrak, amikor reggel 8-kor megérkeztünk. Buddy-t ledugtuk a ketrecébe pihenni, hogy mire beér a ringbe, semmi mást ne akarjon, csak csillogó szemű elszánt juhászként parádézni a bíró előtt. Rosszul tűrte, mert annyi érdekes lett volna e helyett, úgyhogy a kényelmére szánt zöld párnát fél óra alatt tépte szét darabokra, lelkiismeretes Holle anyóként beborítva magát és környezetét a töltelékkel. 9 felé elvittem egy kicsit sétálni a fák alá, ahol kevés kutyi volt. Pechemre valahogy kicsúszott a láncnyakörvből, úgyhogy halál égések közepette, a sok „báró dobermann többszörös győztes orosz arisztokrata” gazdák méltatlankodó szemeivel verve valahogy összevadásztuk. Vissza a letakart ketrecébe, be az árnyékba, és elmentünk Bendéékhez meg kutyákat nézni, hogy ne halljuk a nyivákolását.

10-kor aztán elkezdődött a verseny, és a mi mezőnyünk kb. 2-kor került sorra, ami még négy óra további várakozás volt. Nagyon szép kutyákat láttunk profi felvezetésekkel, felkészült „ide figyelj, engem nézz, szépen nézz” road-dal és hozzájuk csapódó gruppiek-kal. Hamar kiderült számunkra, hogy ez egy szakma, amit nem árt előre begyakorolni, és nem árt, ha mindezt a kutyával.

Mire végre sorra kerültünk, kellően eltikkadtunk a kutyával együtt. Ildikó rárakta Buddy-ra a felvezető pórázt, kifényeztük a szőrét és indulás.

A mezőny nagyon kemény volt.

A bírája:

Buddy lépett a bírák elé, 3 másik társával. Ülni kellett, állni kellett, galoppozni kellett. Ez utóbbi komoly parát okozott számunkra, mert Buddy nem nagyon tudott galoppozni, úgyhogy ezt külön tanítgatni kellett neki, és mivel kevés idő volt a felkészülésre, ez okozta a legnagyobb aggályt. Mert tud ő futni, csak inkább poroszkálni szeret, mint a tevék, jobbra, balra dőlve, fenséges testének vicces, bumfordi mozgást kölcsönözve, mint egy csámpás teve a sivatagban. Mindegy, Ildikónak sikerült rávennie a poroszkálásra a megfelelő technikával, úgyhogy ezen valahogy túlestünk.

Aztán jött a bírálás következő szakasza, amihez a kutyát felállítani számunkra egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak. Ildikó megállította a kutyát, amihez az kellett, hogy ránk figyeljen, szépen tartva a fejét, olyan fényes, figyelő tekintettel, mintha világ életében erre készült volna. Ennek megfelelően folyamatosan fütyültünk, Buddy-ztunk, a labdáját ingattuk, jobbra-balra araszolgattunk egymásba kapaszkodva (mert mindkettőnket EGYFORMÁN szeret!!!!, ezért mindkettőnk látványa motiválja!!!). Sajnos rajtunk kívül még vagy 20 ember, oroszok, olaszok, németek, magyarok ujjongtak a ringben álló több kutyának hatszor ekkora elánnal, bordacsontokat, focilabdákat, virsliket, játékokat lobogtatva, magukat már-már felgyújtva, hogy a kutya rájuk figyeljen. És figyeltek is a kutyák, gyönyörűen, Buddy pedig kissé gyakorlatlanul, de szépen megállt. A nagy összeengedésnél mind a 15 kutya a ringbe került. Ez az igazság pillanata, amikor a bíró elkezdi kiszorítozni a kutyákat, egy kézfogással búcsúzva a csalódott tulajoktól, felvezetőktől, hogy a végén csak a négy legjobb maradjon bent és mérkőzhessen a későbbiekben a „kategória győztes” címért. Szóval nagyon nagy a tét és ennek megfelelően felfokozott a hangulat. Ahogy a bíró elkezdte szemlézni a kutyákat, elindult a végzetes kakofónia, fél disznók repültek az égbe, orosz nők vetették térdre magukat és dugták be kezüket apróbb és nagyobb csalikkal a ringbe, egymáson taposva, 20-30 méterre elszaladtak a ringtől és onnan dobálóztak, a tömegből maguk elé rántva néhány szerencsétlen bámészkodót és mögüle meglepetésszerűen elugrottak, szóval teljesen kezelhetetlenné vált a szituáció. Ekkor történt meg balesetem, miszerint balra kellett volna araszolnunk Atival közösen, de egyszer csak úgy éreztem, hogy mégis a jobb lesz a mi irányunk és elrohantam jobbra, a kutya pedig szétesett. Nagyon égő volt, lehetett korrigálni, de szégyelltem, hogy még ennyire sem vagyok képes. Szóval volt stressz bőven.

Buddy állt a szélben a rezgő ponyvák alatt, nem értette az egész bohóckodást, csak jött volna hozzánk, hogy ölelgessük már meg jól, adjuk oda a labdáját, aztán hadd egyen egy lángost és menjünk haza. És közben lobogtatta vágatlan, kajla füleit a szél. Ahogy ott állt, végtelen nagyságában (viszonylag nagy méretű kutyus a papája nyomán, benne van még a sztenderdben, de nagy a lelkem), a többi filigrán 7-8 hónapos, kupírozott „szőke herceg” között, mint egy bretagne-i parasztlegény, eszembe ötlött, hogy mi a fenének is hoztam én őt ide. Persze, ide való, nagyon szép állat, de a vágatlan füle és vágott farka azért mégis hátrány (vagy egyik lehetne vágott, vagy a másik lehetne hosszú), ráadásul még azt se bírom elérni, hogy rám nézzen…. De annyira hittem benne, hogy neki igenis ott a helye, lássuk legalább, hogy mit tud a kinézetével elérni.

Kb. a 10. helyen álltunk a 15-ből, amikor a végzetes kézfogást megadta a bíró, és leléptette szegénykémet, nem került be a 4 legjobb közé. Oké, ez egy világbajnokság volt, rendkívül szép kutyákkal, tenyésztőkkel és felvezetőkkel, akik ebből éltek, de valahogy hittünk benne, hogy bekerülhet.

Na jó, ennyi volt az ambícióm, gondoltam. Aztán a végén kapott egy very promising minősítést, ami szép eredmény és örültünk neki.

Most eltesszük dunsztba a kutyát, jövő tavaszig, arra teljesen kifejlődik, megtalálja fenséges arányait és újra bevesszük a ringet. Valami versenyeredmény kell ahhoz, hogy a legszebb csajokkal kavarhasson, mindig ezzel tartom benne a lelket.

Addig is készülünk a ZTPre, meg a munkavizsgára, mert állítólag nem tehetségtelen. Csibészben minden esetre egy isten.

Zs. és Buddy

Úgy van, hogy Buddy nagyon szereti az embereket. Ez már önmagában egy jó szokás, hiszen a dobik híresen rossz image-ükkel sok emberből ijedtséget váltanak ki, ezt szépen ellensúlyozza Bádócska nyájas természete. Zs. barátnőm régi munkahelyi kapcsolatból fejlődött barátsággá és a kapcsolat Buddy érkezésével kettejük szövetségére is kiterjedt. Anno, még az állat beszerzése előtt sokat dilemmázott Ő is rajta, hogy a dobermann vajon jó választás-e, de végül küldtem Neki pár cikket, aminek az egyik mondandója az volt, hogy a nyájas kedves dobermann lesz az, aki, ha elaludnánk a kádban, garantáltan kihúz minket. Ez Zs.nek is tetszett, révén kellően pragmatikus leányzó, úgyhogy elkezdett érdeklődni Buddy iránt. Az viszont egyértelmű volt számára, hogy ahhoz, hogy kihúzza a kádból majd esetleg, ha nálunk fürdene, esetleg B. tenne látogatást Nála, meg kell alapozni a kapcsolatot. Úgyhogy elkezdett intenzívebben járni hozzánk Buddy-zni. Az apropót tovább erősítette, hogy csütörtökönként egy időben golfozni jártunk a jóvoltából, mely programot nálunk zártunk le a teraszon, a szép nyári időben. Buddy ezért szereti és ismeri Zs-t. Szereti megszagolni, ráugrani, de leginkább fát hántani szeret vele. Ez úgy zajlik, hogy fog egy fatuskót, odacipeli Zs. elé. Az ránéz, egymást vizslatják, majd Buddy feléje taszajtja a nehéz fatuskót, Zs. megfogja, B. pedig elkezdi eszegetni, a kérget folyamatos rágcsálással lehántva. Aztán váratlanul a tuskót Zs. lába elé ejti. Az visítva felkapja a lábait, mert csonttörés lenne a vége, ha nem így tenne, majd az egész kezdődik előröl. Buddy néha ránéz nagyon tartalmasan, Zs. pedig konstatálja: "igen, Bádikám, ez nagyon jó, ugye? Látom, hogy nagyon nagyon jó neked most."
Végtelenül mélyen, egymásra hangolódva tudják ezt játszani hosszú perceken át.
A tél beköszöntével Zs. ritkábban jött, a golf is elmaradt gyermekáldásunk következtében (tilos a csavaró mozgás), úgyhogy ha néha megjelenik, Buddy még mindig a régi kitörő lelkesedéssel veti rá magát, igaz, hogy ennek következményei súlyosabbak, révén az eb időközben felszedett 10-20 kg-t. Zs. pedig áll a kerítés előtt, várva, hogy beengedjük és azt mormogja” ahogy így felém fut, ha nem ismerném, basszus, megijednék tőle”. Hajrá Zs., lebegjen előtted, hogy ez a szörnyeteg fog kihúzni a kádból!!!

Az elengedés és a behívás

Bárki, aki kicsit is ismeri a dobermannokat, vagy büszke tulajdonosa egynek, tudja, hogy a dobermannok igazi gyenge pontja a behívás. Ha messzebbről akarom kezdeni, elmondhatom, amit én is tapasztalt, önérzetes dobitulajdonosoktól tudok, miszerint „a dobermann nem egy szolgakutya”. Bármire is asszociálunk erre, röviden annyit tesz, hogy legkevésbé sem szereti azt csinálni, amit a gazda akar, ha ő éppen másképp gondolja. Ha kellően sokat „égetjük” belé a mozdulatokat, parancsszavakat, nagyon ügyesen kiképezhető, a csibészelésben pedig a fajtára jellemzően kiemelkedő, de a behívás nem az erőssége. Buddy sem volt ezzel másképp.
A szocializációs elengedős gyakorlatot követően a „hozzám” parancsszóra azt várjuk el a kutyától, hogy hozzánk rohanjon és üljön le előttünk középen, mire mi „okos” dicsérettel és jutalomfalattal díjazzuk, hogy megerősítsük benne, hogy mennyire jó hozzánk visszajönni. A gyakorlati haszna a behívásnak igen jelentős, gondoljunk csak bele, ha a kutyánkat szabadon sétáltatjuk, és közben pl. felbukkan egy ember, egy másik kutya, egy vadállat, vagy bármi váratlan, pl. egy autó. A „hozzám” vezényszó végrehajtása végső esetben életet, testi épséget is menthet, leginkább a kutyáét. Ennek megfelelően kiemelt fontossággal bír, hogy a kutya maradéktalanul végrehajtsa.
Szóval térjünk vissza a kutyaiskolába. Elengedés, játék, és egyszer csak elhangzik a kiképző szájából, hogy „behívás”. Minden gazda izgatottan kiáltja a „hozzám” vezényszót, a tízből négy kutya megindul a gazdája felé, aztán újabb kiáltások, a maradék hatból kettő, majd még egy és végül marad három, kettő rendkívül engedetlen és egy nótorius független, a dobermann. Ilyenkor ösztönösen mit csinál egy ember, elkezd még többet kiabálni, amivel csak rontja már amúgy is reménytelen helyzetét, hiszen a parancsszót egyszer, max. kétszer kell kiadni, aztán pedig végképp csatát vesztve elkezd a kutya felé rohanni. Ez a legnagyobb hiba, amit el lehet követni, mert a kutya szeme felcsillan a játék lehetősége kapcsán és a dolog végtelen kergetőzésbe csap át. Igyekszel megközelíteni az őzikeként ugráló állatot és rálépni a pórázára, de nyilván sokkal fürgébb mint te. Sokszor a kivárás válik be, vagy ha egy másik kutya esetleg vissza tudja hozni a gazdájával. Végtelen kínos perceket éltünk át Buddy-val az elején, míg megtanulta, hogy behívásra hozzánk kell, hogy rohanjon. Jó szolgálatot tesz ilyenkor egy hosszú, pl. 8-15m-es póráz, amivel a „hozzám” vezényszó kiadása után a kutyát erőteljesen magunk felé rántva rá bírjuk szoktatni, hogy egy idő után póráz nélkül is visszajöjjön.

A szivárvány kutya

Buddy egy komplett idióta, ezt minden túlzás nélkül állíthatja róla bárki, aki egy percnél hosszabb időt tölt el vele. Lesz még erről többször szó, most csak álljon itt egy kép, ami többet ér.....

De nehéz az iskolatáska

Amióta meglett a Buddy gyerek, alig vártuk, hogy betöltse a négy hónapos kort. A legújabb állatorvosi intések szerint kb. négy hónapos korára alakul ki az oltások után a védettség, tehát addig nem lehet sétálni vinni, nem találkozhat más kutyákkal és NEM NYALOGATHAT UTCAI CIPŐT. Barátom….
Szóval kellően rá tudtunk készülni, hogy mire betölti a négy hónapot, a legjobb környékbeli iskolába vigyük. A várva várt időpont beköszönte előtt két héttel akcióba lendültem, és felhívtam a budakeszi kutyaiskola alapítóját és vezetőjét Ildikót, akit a tenyésztő Lajos ajánlott nekünk. Nagy tapasztalattal rendelkezik a kutyik, és a dobik területén, jómaga is három dobermann, három pincser és egy németjuhász gazdája, tehát teljes bizalommal viseltettem iránta már ismeretlenként is.
A telefonbeszélgetés megnyugtatott benne, hogy Buddy jó kezekben lesz. Az első tanácsok így hangzottak: készüljünk egy textil pórázzal, nyakörvvel és nagyon ízletes, finom jutalomfalatokkal, pl. párizsi, virsli, mert ezek a kis bébikutyák azzal motiválhatók igazán.
Alig vártuk az első bevetést.
A budakeszi kutyaiskola Budaörs után Budakeszi határán található, a budakeszi vitorlázó reptérrel szemben. Izgatottan érkeztünk. Sok nagy és kisebb méretű és korú kutyus ugrándozott, játszott már a pályán, és a „Sorakozó” elhangzása után mi is elfoglaltunk egy szabad helyet a réten a többi négylábú és gazdája mellett. A bébi csoportban kezdtünk, Ati vitte Bádócskát. Körbesétáltak a kutyik, láb mellett sétálás, ültetés, fektetés, behívás, és elengedés volt a menü. A kezdő csoportban az alapvető engedelmesség megalapozása a feladat, a kiskutya kutyaközösségbe szoktatása, szocializálása, valamint az, hogy ha elkiáltja magát a gazda, hogy „hozzám”, a kutyi, ha nem is gondolkodás nélkül, de nem sok habozással meginduljon feléje és beérkezzen hozzá.
Ez így leírva nem tudom, mennyire hangzik bonyolultnak, de visszaemlékezve a kezdetekre, nagyon nehéznek és összetettnek tűnt a dolog, összehangolni a vezényszót, a mozdulatot, a jutalmazást, a saját két ballábunkat, és azt, hogy egy önálló akarattal rendelkező, önérzetes kis dobermannt húzkodunk a póráz végén. Kicsit olyan volt, mint mikor biciklizni tanultunk, vagy először játszottam két kézzel a zongorán.
Sok mindent el kell sajátítanunk, ez nem volt kérdés, hiszen önmagában a póráz mozdulat, az a bizonyos rántás és nem húzás megtanulása is több hétbe telt.
Mégis a legemlékezetesebb élmény az „összeengedés” volt, amikor a kutyákat mind elengedtük, hogy szabadon játszhassanak egymással. A mágikus pillanatban Buddy, a többi kisebb-nagyobb kutyával egyetemben elengedésre került és ott bukdácsolt a fűben. Ez még okés is lett volna, de pár nagyobb méretű kutya ezt nagyon jó játéknak tartotta és kis idővel leteperték és a földön hengergették, puszta játékból, Ő meg félénken nyüsszögött. Akkor még azt hittük, hogy ez így van jól, de Ildikó rövidesen felvilágosított bennünket, hogy ez nem tesz jót a kicsi önbizalmának, úgyhogy hamar összeszedtük Bádócskát és onnantól jobban figyeltünk a kis lelkére. Az első bevetetést és fölényes leigázását hamar kiheverte, onnantól kerestük hasonló korú kiskutyák társaságát, hogy velük játszhasson, ne borítsák fel, ne háborgassák és rövidesen megerősödött fizikailag és lelkileg is annyira, hogy felvehette a versenyt a többiekkel.

Az első éjszaka

Mindenképpen kérj tanácsot, ha első kutyás vagy, vagy parás vagy, vagy túlbiztosításos vagy. Rám mind a három jellemző volt, úgyhogy nem kevés könyvet elolvastam a kuty érkezése előtt.
Ami biztos volt, kell neki kaja, ezt be lehet szerezni a tenyésztőtől, egy hely, ahol álomra hajta a fejét - nem árt, ha zárható, nálunk egy gigantikus méretű ketrec vált be, amely azóta is lak- és hálóhelyéül szolgál, kell egy finom, meleg takaró, nem árt, ha át van itatva az illatoddal, pl. egy jó kis polo, némi játék és végtelen türelem.
Meg egy hely, ahol pisilni, kakilni fog a kisállat, ez ideális esetben az udvar, de az elején, a szobatisztaság eléréséig úgyis bepisil a lakásba. Úgyhogy kell sok fertőtlenítő szeres felmosás, hogy ne szokjon oda egy konkrét helyre a lakásban és mindig oda pisiljen.
Ja, és kellenek még kaloda hegyek, ha olyan lakásban/házban találsz lakni, ahol nincsenek belső ajtók. Nálunk egy ilyet sikerült kialakítani, a nappali egybenyílik a konyhával, a földszintet pedig ajtó nélküli lépcsőház köti össze a szuterénnel és az emelettel. Szóval vettünk az IKEAban kerítést is később, addig pedig kisebb kartondobozokkal és székekkel rekesztettük el az ebet.
Az első éjszakákat tanácsot az állattal tölteni. Mi nem így tettük, nehogy megszokja a jódógát, és akkor még Jan Fennel módszerében hittünk. Sírdogált is szegénykém kicsit, de aztán összeszedte magát és szépen elaludt.

Buddy érkezése

Szóval hosszas keresgélés után a Tahi Réme kennelből 2009. februárjában megérkezett hozzánk Buddy. A kiválasztás már korábban megtörtént, de a két shortlist-es kutyuska közül is kértük Erikáékat, hogy nézzék, melyik a nyugodtabb. Ha hiszel az eleve elrendeltségben, ez az volt, hiszen a sok nyurga kis szőrcsomó közül, kiket csak a nyakukba akasztott színes cérnaszalag segítségével lehetett megkülönböztetni, Atival szinte egyszerre mondtuk ki, "szerintem a sárga". És B opciónak a lila. Aztán mikor mentünk érte, kiderült, hogy a sárga nagyon is nyugodt és vonzó kis jellem, úgyhogy felnyaláboltuk egy ajándék teniszlabda és egy fém etető tálka társaságában, beszuszakoltuk egy dobozba, hogy szinte azonnal ki is vegyük és útnak eredtünk. Buddy egyből felkúszott az ölembe és olyan hortyogásba csapott, hogy csak na, mi pedig megilletődött, friss "szülőpárként" lélegzet visszafojtva néztük és arcunkon határtalan boldogság terült el.
Buddy a családunk része lett.

Fiú vagy Lány?

Szóval legyen dobermann. És lány. Erre jött a következő attack hullám, hogy a lányok így meg úgy, be kell zárni, tüzel, azok olyanok, ám, hogy kölykeznek. Ati teljesen bedobta magát, Anyósom rátolt még négy szeneslapáttal, hogy lányom, külön kennelt akarsz neki építeni?, tehát már-már billent a mérleg a fiú felé, amikor bekapcsolódott Bettynővérem, aki a legkeményebb dió, ha érvelésről van szó (jogász, Skorpió, erősebb nálam, stb.). Felsorakoztatott egy csomó érvet a lányok mellett: kedves, aranyos, nem támad, nem domináns, ragaszkodóbb, kisebb testű, jobban elbánsz vele, mégis csak egy dobermann lesz, tudd micsinálsz Katie!
Na most mi legyen? Elfogadtam végül, hogy nem a tesómat választottam életem párjául, ezért Ati javára billent a mérleg. Jól van. Legyen egy dobermann. És KAN…

Innentől elkezdtem bányászni a szakirodalmat, hogy mit kezdjek majd a kutyával és próbáltam lenyomni folyamatosan feltörő kényszerképzeteimet, amelynek állandó szereplői lettek a letépett jobb karom és a kutya, a kutya és én, amint nem merek kimenni a saját házamból, a kutya, aki ugat rám és átveszi az uralmat. Nem volt hasonló élményem korábbról, de félős élményem dobival annál inkább. Jutka nővéremék is a fiú dobiban hittek, és egy náluk töltött nyaralást sikerült átvészelnem úgy, hogy ha Cézár véletlenül feljött a konyhába, halottnak tetettem magam. Állandó csipkelődéseitől pedig a fenekemre biggyesztett műanyag lavór mentett meg, amikor egyszer-egyszer kimerészkedtem a kertbe. Hatalmas, gyönyörű kutya volt, Németországban él ma már, egy helyre dobilány férjeként, de rengeteg sztori maradt fenn rettenthetetlenségéről, bátorságáról.
A feltörő kényszerképzetek ellen Atihoz menekültem, aki úgy vigasztalt, hogy mégiscsak az én kutyám is lesz, szeretni fog, úgyhogy bízzak benne, hogy a karom a helyén marad.
Végül kiderült, hogy inkább a fajtát kellett volna challenge-elnem, nem is annyira a nemét, de erről még sok szó esik majd.

Fajtakutya és Dobermann

De ne ilyen gyorsan. Jómagam, vidéken nevelkedő védtelen kisgyermek emlékektől terhelve, - vidéken, ahol a kutya többnyire a kerítés mögött, nyakában eltépett láncszemekkel acsarkodó borjú-medve, aki használja is a fogait, ha kell, márpedig többségében kell – nem kifejezetten egy dobermannra vágytam. Két gyerek-gazda emlékem is volt német juhászkutyákkal, mindkettő kb. addig volt kellemes, amíg az állat cseperedni nem kezdett, onnantól végeláthatatlan ráncigálásban és égetésben volt osztályrészem.
Szóval megfogalmaztam a briefet, egy nagy testű, jámbor, kedves, okos, írni-olvasni tudó, végtelenül nyájas és reaktív kutya személyében, aki leginkább lány és abból is nem domináns.
Kinéztem az orosz fekete terriert és az airdale terriert, bár a terrierek önmagában nem a kezességről és a nem dominanciáról híresek. Visszariasztott a trimmelés, szőrápolási gondok, és Ati folyamatos nyekergése, hogy a dobermann így és úgy.
Végül ráálltam, jó, legyen dobermann. Gyulával kapcsolatos rövid kis élményeim arra korlátozódtak, hogy „ ne menj hozzá közel, ha nem vagyok ott” és hogy „hűűű, Ati, a te kutyád egy komplett idióta, hiperaktív, még sosem láttam ilyet”, úgyhogy reménykedtem, hogy ez csak jobb lehet. Hiszen Gyulának nem volt pedigréje, a MI KUTYÁNKNAK meg lesz, ugye lesz, Ati, ugye lesz??????

Miért éppen Buddy?

Régóta készülök erre, hogy az ebecskéről írjak. Először azért, mert a barátok folyamatosan rágják a fülemet, hogy az emailen eldobált szösszeneteket fonjam össze.

Kezdem az elején, bár most annyira a jelent éljük a 11 hónapos Buddy (bádi)val.
Mert hogy van egy nagy cula kutyánk, egy dobermann fiú, sőt, mit fiú, legény, ördög, betyár, szörny, cukiság, bundablöki, szőrme-mőrme, selyemmaki, csak hogy a legelőször az eszembe ötlő neveit említsem. Nevekből persze nincsen hiány, ahogy a szeretet elönti az embert, úgy rohanják meg az agyát a becenevek.
(becenevek – doktor Bádó by Gábor, a kiképzőmesterünk, Buddyboy from Ildikó, kiképző mesterünk, Bádoró, Buddsy, Róka, Döndör, Döndöri sógor, cica, )

2008. dec. 21-én született, Tahitótfaluban, a Tahi Réme Kennelben és mint a neve is utal erre, elég rémes, de kellemes alakká cseperedik napjainkra.

A története úgy kezdődődött, hogy Ati úgy 10 éve megkapta Gyulát, egy dobermann fiút, Lajos bátyától és Nála ott végleg eldőlt, hogy a kutya =dobermann. Úgyhogy amikor már végképp nem bírtunk a gyermekáldás késlekedése miatt felgyülemlett, túlcsorduló szeretetünkkel és egy kertes házat is összehozott a jó Isten, elérkezett az idő arra, hogy megérkezzen hozzánk Bádó!