De ne ilyen gyorsan. Jómagam, vidéken nevelkedő védtelen kisgyermek emlékektől terhelve, - vidéken, ahol a kutya többnyire a kerítés mögött, nyakában eltépett láncszemekkel acsarkodó borjú-medve, aki használja is a fogait, ha kell, márpedig többségében kell – nem kifejezetten egy dobermannra vágytam. Két gyerek-gazda emlékem is volt német juhászkutyákkal, mindkettő kb. addig volt kellemes, amíg az állat cseperedni nem kezdett, onnantól végeláthatatlan ráncigálásban és égetésben volt osztályrészem.
Szóval megfogalmaztam a briefet, egy nagy testű, jámbor, kedves, okos, írni-olvasni tudó, végtelenül nyájas és reaktív kutya személyében, aki leginkább lány és abból is nem domináns.
Kinéztem az orosz fekete terriert és az airdale terriert, bár a terrierek önmagában nem a kezességről és a nem dominanciáról híresek. Visszariasztott a trimmelés, szőrápolási gondok, és Ati folyamatos nyekergése, hogy a dobermann így és úgy.
Végül ráálltam, jó, legyen dobermann. Gyulával kapcsolatos rövid kis élményeim arra korlátozódtak, hogy „ ne menj hozzá közel, ha nem vagyok ott” és hogy „hűűű, Ati, a te kutyád egy komplett idióta, hiperaktív, még sosem láttam ilyet”, úgyhogy reménykedtem, hogy ez csak jobb lehet. Hiszen Gyulának nem volt pedigréje, a MI KUTYÁNKNAK meg lesz, ugye lesz, Ati, ugye lesz??????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése