Én ezt tényleg el sem hiszem. Tegnap végre elállt az eső és egész nap kint volt a kutty, aminek nagyon nem örült, bánatosan bömbicélt, meg az ajtót szerette volna szétkaparni. Majd erről egyszer máskor, de ahogy megpróbál bejutni a házba, az felér a leopárd kommandó legmerészebb álmaival is. Mindegy, én megkeményítettem a szívem és juszt sem engedtem be. Két hét múlva itt gőgicsél Benedek és muszáj egy kicsit fegyelmezgetni Bádót, mert nem fogok tudni egy újszülöttel lerohangálni, hogy ki-beengedjem őkelmét.
Délután négy felé megszántam és elindultunk egy kis sétára. Szép komótosan vánszorogtunk, mert már elég terhes vagyok, de legalább jutott idő szagolgatni, peckeskedni idegen kutyák kerítése előtt. Ahogy haladunk lefelé a kis utcán, ott terem egy béka. Nagy kőhasát húzza földön, görbe lábain imbolyog. Buddy-t mintha darázs csípte volna meg, kitépte a flexit a maximumig és hörögve nekirontott. Na mondom, ez szép lesz, a tegnapi őrjöngés folytatódik, ezért húztam is vissza, de abban a pillantban a béka UGROTT egyet. Bádó ettől mérhetetlenül megijedt és azonmód otthagyta az állatot,. Szagolgatott elterelően, néha még közel-közel ment, de aztán rögvest megtorpant. Ennek a fele sem tréfa. Kisbádó, hős dobermann kutyám, mi lesz így Veled, ha már egy békától is beparázol? Na, majd én, a jó gazda, oszlatom félelmed.
Megfogtam és szépen oda akartam vezetni a békához, amihez nem volt sok kedve. Majd próbálkoztam a "csibész, fogdd meg" -gel, oldalát erőteljesen lapogatva, ahogy a kiképzésen (állatvédőket kérem, hogy ne vessenek rám követ, a béka a leginkább meg tudta védeni magát, a puszta rusnya jelenlétével és imitált ugrálásával). Semmi. Majd nyájasan, a háta mögé állva - ezzel nagy erőt és magabiztosságot adva a kutyának - "menj Kisbádó, legalább szagold meg!". Nem és nem.
Én nem tudom, tegnap mit súghatott neki az a béka, de hogy hatásos volt, az biztos. Eloldalogtunk. Most már kezdem érteni, honnan ered a mondás. "Te gyáva kutya".
Buddy nem nagyon ismerheti a békakirályfi-mesét, de hogy még békát sem látott soha, az nagyon meglepett.....
Kedd van és ugye már napok óta zuhog az eső és nem bír magával szegény a házban. A ketrecben fekvéses hisztizés, valamint kiengedve a benti dolgok módszeres ellopdosása az asztalról és a szobából - konyharuhák, tollak, edzőcucc darabok, gombócba gyűrt tiszta zoknik - felett érzett növekvő haragom kapcsán úgy éreztem, hogy mivel elállt kicsit az eső, irány ki a szabadba, legalább addig, amíg elugrok bevásárolni. Ez az esős idő annyira felpörgette, hogy képes volt azután hisztizni (fél órás alvás etapokkal megszakítva), hogy Atter reggel elvitte sétálni, 20 percet labdázott vele, majd délben - kedd révén - jött I. kiképzést tartani neki, ami szintén egy óra, délután megint séta és labdázás, de este hétkor úgy érezte, itt az idő egy jó kis rosszalkodásra. Szóval kicsuktam a kertbe, hadd vezesse le fölös energiáit.
Amikor megérkeztem a vásárlásból, a kapuban várt az udvaron, Normál esetben ilyenkor - mihelyst felismer - felugrik a kapura és mint egy nyurga néptáncos, bokázik, ugrál dinamikusan a két hátsó lábán, a mellsőkkel úszást mímelve és csinálja mindaddig, amíg a kapunk keresztül csókot nem váltunk (mondtam, nálunk a közömbös hazaérkezés az, ami nagyon nem lett standard...)
A ház felé haladva a kapuval párhuzamosan egy "lomha földi béka" araszolására lettem figyelmes. Gondoltam, Buddy is látott már ilyet, hiszen több, mint egy éves... De nem. Éktelen haragra gerjedt a látványtól, hogy ez meg mi a fene akar lenni? és mintha egy riválissal állna szemben, hangos ugatással, morgással próbálta elüldözni a betolakodót. Ahogy a kaput kinyitottam, kirontott, és a béka után eredt, akinek szerencsésen sikerült bemenekülni egy kerítés mögé, Buddy pedig dühödten ijesztgette, ugatta, majd kis idő múltán újra és újra visszatért a helyszínre, ahol az állat a határátlépést elkövette és úgy morgott, mint amikor vaddisznók ereszkednek alá a kis úton, és azokat kívánja eltántorítani a kerítés mögül. Ezt csinálta egy békával. Bele sem merek gondolni, vajon mi mindent nem láthatott még! Mi lesz még itt? Előveszem a biosz albumot és holnap átpörgetjük, mert ekkora izgalom egy kis kétéltű miatt félek, hogy megárt érzékeny lelkének...
Gondolom minden gazda szereti jól kosztoltatni a kutyáját, hiszen ezzel is kifejezhetjük gondoskodásunkat és olyan remek érzés nézni az állat boldog pofáját, amikor valami fogára valót kap. Önmagában már a napi étkezés is hatalmas eufóriát eredményez, ezt követik sorban a kisebb feladatok elvégzéséért kapott jutalomfalatok, az extra - pl. hétvégi - ünnepi étkek, és a csak önmagában, a kutya és gazda boldogságáért etetés. (vigyázzunk, azért ne legyünk etetőgépek, ld. Jan Fennel intése. A falkavezér mindig először eszik és csak akkor engedi a falka többi tagját a tálhoz, ha ő is így akarja).
Főétel-variációk:
A "maradékot eszik"-től a "csak szupertápot kap"-ig a "csirkefarhát 10 literes fazékban és kitart a hét közepéig", kiegészítve az "üss fel egy tojást és add neki, odaadhatod héjastól is, gyönyörű lesz a szőre"-ig minden megtalálható a palettán, és ezek varázslatos kombinációi is.Vannak kutyák, akik "csak" maradékot kapnak, itt figyelni kell arra, hogy minden tápanyag megtalálható legyen az ételben, de kiskutyát soha ne etessünk csak maradékkal, amíg ki nem fejlődik a csontozata, izomzata, idegrendszere, stb. Erre vannak a kutyatápok, melyeket úgy állítanak össze, hogy az adott kutya korának, méretének, igényének megfelelően minden szükséges tápanyagot, vitamint, porcvédőt, ásványi anyagot tartalmazzon. A maradék koszttal ellentétben, csak tápon is vígan és egészségesen felnevelhető egy kutya és számos, pl. ízületi betegség megelőzhető vele. Jutalomfalatok:
A rendszeres napi tápláláson felül vannak ugye a nasik, jutalomfalatok (jutifalik), különböző rágcsák. Itt is változatos a menüsor - lehet készen venni kutyakekszeket, akár előre csomagoltat, akár lédig összeválogathatót a különböző állatos boltokban. Nálunk a Fressnapf-os bárányos pogácsa jött be az esti alváshoz, ha bemegy a ketrecébe, a suliba pedig a kisebb töltött falatkák. A jutalomfalatot, ahogy a nevében is benne van, valamilyen feladat sikeres elvégzéséért adjuk a kutyának. A készen kapható falatkák mellett igazi csemegék a virslik, párizsi darabok, szárított sajtkockák (a friss sajt nem tesz jót nekik).
Ünnepi étkek:
Az ünnepi étkek jolly joker-e a csirke-far-hát összeszokott triójából készült tartalmas leveske, afféle egytálétel. A rendes gazdik hetente legalább egyszer elkészítik eme remekművet, amit a kutyák már epedve várnak. A csirke-far-hátat annyira puhára főzzük, hogy csirkecsont ide vagy oda, megeheti a kutya. Az ünnepi étkekhez sorolom még a rántott hús maradékot, a finom husikákat, húsos leveseket, csontokat, tehát mindent, ami ünnepkor amúgy az asztalra kerül és végül a kutyuska tányérjában landol. "Úgy szeretlek" falatkák:
Na itt aztán végtelen a kínálat, csak a gazda hűtőszekrényének, ízlésének és fantáziájának függvénye. Lehet a falatka finom szalonna, felvágott - mindenkit óva intek az asztalról etetéstől, ez még nálunk is tabu - tojás mindenféle formában, süti falatok pl. piskóta (sokat ne adjunk a magas cukortartalom miatt!), sajtok, és a rágcsák. A rágcsákhoz sorolom a boltban kapható bőrből készült cipőcskéket, préselt, töltött és töltetlen csontokat, fogtisztító rágnivalókat.
Álljon itt Buddy étrendje, amihez hozzátartozik, hogy a drágámnak elég érzékeny a gyomra , ezért sok mindent nem ehet, mert úgy megborítja az anyagcseréjét, hogy gázálarcban sem lehet megmaradni mellette, a széklet gyakoriságáról és állagáról nem is beszélve. De azért így is derekas kis étlap, nem lehet oka a panaszra.
Ahogy élemedik a kutyánk, úgy mutatkozik meg egyre inkább egy nem várt, de annál kellemesebb jellemvonása, a cicás bújás. Négy-öt hónapos kora idején dacos, követelőző és kiszámíthatatlan volt, gyakran ugrált az idegeinken. Nyolc-kilenc hónaposan jött a férfikor kezdete, finom kis dominanciára törekvés, végeláthatatlan rosszalkodás, "kiabálás", kiskutyák ráncigálása. Most meg már egy éves és négy hónapos. A rosszalkodás, magával néha mit kezdeni nem tudás megmaradt, de egyre jobban érvényesül a cicáskodás is, ami nem kifejezetten a dobermann kanok sajátja, legalábbis ahogy eddig tudtam. I., az oktatója jegyezte meg találóan, miközben Őt is boldog-bújósan köszöntötte tegnap: micsoda egy cicakutya:)
Két napja burkolók vannak nálunk megcsinálni a teraszt és Bádó tartósabb szobafogságra kényszerül, mert amint kiengedjük, a Whiskey-s tolvajt és Twist Olivert is megszégyenítő arcátlan rablásba csap, ellopja a tubusokat, rongyokat, szagolgatja a gépeket és belenyalna a ragasztós edénybe is.
Tegnap Ati tartotta a frontot, ma én voltam soron. Reggeli séta, labdázás, früstük, majd rosszalkodás, mert már olyan fáradt, hogy alig lát. Ekkor irány a zárható ketrec, én meg netezésbe fogok. De a munkások csak zajongtak, vágtak, kalapáltak, ezért a zavartalan álom néha zavarttá lett. Majd elindult a nyivákolás, ásítozás, rosszalkodás. Most megragadom a pillanatot, gondoltam és a nyakörvénél fogva jól megrángattam Bádót, hogy térjen már észhez és ne követelőzzön, most alvás és ketrec van, punktum. Ahogy kikaptam a ketrecből és egy negyed fordulatot megpörgettem, jól meglepődött, majd visszatuszkoltam a hátsójánál fogva és fekvésre intettem. Meg is tette, nézett csak megszeppenten, és megnyalta a kezem. Nagyon meglepett, hogy így reagált, ilyenkor dühösen ugatni szokott, ezért megsimogattam szépen, jól megszeretgettem, mire nyugodtan pihenni tért. Rövidesen megjelent apósom, akinek a köszöntésére kiengedtem, majd elfoglalta helyét a lábamnál, fejét a térdemen pihentetve, néha felugorva összenyalva a nyakamat. Nagyon édi volt, egyszerűen láttam rajta, hogy kedveskedni szeretne, hálából, hogy nincs harag közöttünk.
Este vendégségbe mentünk és csak későn értünk haza. A jól megérdemelt hosszú délutáni séta és labdázás majd kertben rohangálás után ilyenkor általában szintén a ketrecében pihen Buddy (amíg be nem köszönt a jóidő), és ha hazaérünk, mindig kiengedjük, megszeretgetjük, pisi, ivás, stb. Majd vissza aludni. De néha, mint ahogy ma is történt, a kis szeretgetés nem elég. Elkezd hüppögni, sóhajtozni, majd dühösen vakkantgatni a ketrecében. Ati tanácstalanul áll, most mit tegyünk. Mondom, biztos kevés volt a simogatás! És lám, kiengedtük, mindkettőnket szelíden megnyalt, hozzánk bújt és úgy kedveskedett, hogy majd' elaléltunk. Kevés volt a szeretet, de kapott többet, ami után már boldogan visszalibbent hálóhelyére és nyugovóra tért.
Amíg ezt körmölöm, lent szuszog a konyhában, a mi aranyos cicakutyánk.
A kutya nem ember. Amikor társul választjuk, felelősséget is vállalunk érte. Vállaljuk, hogy szeretjük, etetjük, védjük, a családunkba fogadjuk és azt is vállalnunk kell, hogy neveljük, hogy ne legyen terhére se a családunknak, se más embernek, kutyának, állatnak, a környezetnek. És hogy tényleg megértjük és elfogadjuk, a kutya nem ember. Kutyasulink felelős oktatói és gazdái körében dívik a vicces mondás "Én nem is értem, még sosem csinált ilyet", ami röviden annyit jelent, nem figyeltem, fogalmam sincsen, hogy mi miért történt a kutyámmal, és nagyon gyenge védekezés.
Bádócska ugye egy hős dobermann. És mint ilyen, rettenhetetlen, bátor, védelmező, zsigerből, wesenből, ki tudja, mi mindenből, szép, erős jellemmel. És nem félős. Mint egy hős lovag a középkorból. (most tegyük félre, hogy komolyságban persze még messze nem tart itt).
És nem támadós, nagyon szereti az embereket és a kutyákat. Az image-t kétszer sikerült csak felrobbantania maga körül, és mindkét esetben csalárd módon saját fajtáját pécézte ki, azokból is két kisebb egyedet.
Aramis volt az első "áldozat" a kutyasuliból. Nagyon szép dobilegény, szegről-végről rokonok, ami azért nem nagy mutatvány, mert több kennel alapító kutyája valamilyenTahi Réme vagy leszármazottja. Gazdájával békés beszélgetésekbe szoktunk bonyolódni a dobermannok jelleméről, hogy mennyire idomíthatók ( Ő németjuhászos volt korábban, ahhoz képest mondhatni, nem:) ), hogy ki hol tart az engedelmességben, mit rágtak szét, stb. És mint ahogy egy anyuka is szívesen babázik, ha növekvőfélben lévő gyerekei vannak, csakúgy nosztalgiázásból, én is többször megölelgettem Aramis puha kis babaszőrét. Buddy nem is tűnt féltékenynek, egyszerűen csak nézte, Ő is kapott utána mindig simit. Egy szép sulidélutánon, B. 7 hónapos korában ugyanez történt, amikor Buddy se szó, se beszéd, ráugrott Aramisra és az ismert dobis kulcsolással átötelte, ráfogott a nyakára és mérgesen morgott. Teljesen ledöbbentem, pillanatok alatt lecibáltam a kutyát a kistesó hátáról, szerencsére az egész nem volt több 3mp-nél, majd jól leteremtettem, meg is vertem, amit izgatottan tűrt, mert megérezte, hogy ez bizony izgalmas kis férfikor kezdete is lehet - a bunyózásé. Ezért is kellett azonnal elvenni a kedvét egy kemény retorzióval.
Na jó, Aramishoz innentől nem engedtem oda. El is múlt a nagy ijedelem, meg a Bádócska becsületén esett folt, amikor eljött a szeptember és a kutyasuliban akadályversenyt rendeztek.
Ati vitte Bádót, én a barátaimmal (akik közül kettőt is elcsábítottam a suliba kutyáikkal) ültünk a padon, néztük a mezőnyt, ahogy sorba álltak a kukacon átbújáshoz, a palánkon ugráshoz, vagy a futóversenyhez, amit már-már unalmas módon mindig a magyar agár nyer...
És egyszer csak nagy csete-paté hangja hallatszik, cimborám mondja, hogy "húú, nagy balhé lehet, mert futnak az oktatók egy irányba". Az irányból ugatás, morgás, gazdák hüledezése és elkeseredett sziszegés hallatszott. Na mondom, megnézem én is, ki az a szerencsétlen gazda, aki 40 sorbanállós kutya-ember páros előtt égeti le magát a neveletlen kutyájával. Felelőtlen, gondoltam. Ahogy sietek arra, egyre rosszabb érzésem lett, mert addigra I. már leszedte Bádócskát egy négy hónapos tündéri bébidobi hátáról, aki aznap jött először a suliba. Ati elmondása szerint (miután boldog bébikutya lelkesedésem miatt hamar összeismertettem őket, és a lánygazdi odavitte Bádóhoz az ő kis kutyiját) kedélyesen beszélgetni kezdtek, a kutyik pedig játszadoztak egymással. Már öt perce ment az önfeledt játék, A. is elengedte a feszült figyelést, amikor váratlanul, minden előzetes jel nélkül Bádócska ráfordult a kiskutyára, megint a jól ismert megölelés, nyakfogás és morgás. Csak hogy most nem engedte el. A kiskutya csendesen sírt, a gazda teljesen kikészült, mert Buddy-t nem lehetett rávenni, hogy eleressze a kis jószágot, szöges nyakörvvel kiemelés és lógatás ide vagy oda. I. odarohanása mentette meg a helyzetet, hátsó csípőfogással leszedte Bádót a kisbébiről és kaptunk egy jó nagy letolást, teljes joggal, Bádó meg egy fenyítést A-tól.
Átvettem az akkor már békésen a fűben kérődző Bádót, félelmetes érzéke van hozzá, hogy egyik pillanatról a másikra hangulatot váltson, Atit pedig a lányék után szaladt, vigasztalni, és megnézni, hogy nem sérült-e meg az ebecske (szerencsére nem).
Én pedig álltam és próbáltam rekonstruálni a helyzetet. Kezdett rossz érzésem lenni, hogy kikerültünk az elit csapatból, miután gazdák tömkelege, a sorban várakozva fejet ingatva nézett ránk, röpködtek a fogak közt szűrt szavak "minek az ilyennek egy harcikutya (?)", "felelőtlen", "minek hozza ide, ha nem tud vele bánni", "szegény kiskutya" és a kegyelemdöfést M. adta meg, E. angol férje, aki csak ennyit mondott sajnálkozva "Oh, dear...". Aznap éjjel nem aludtam a lelkifurdalástól. Tudom, milyen érzés, ha bántják valakinek a nagyon szerettét.
Azóta már nagy barátságba kerültünk a kis bébi gazdáival, sikerült kihevernie az esetet (nagyon fontos, hogy kicsi korban ne kapjon negatív impulzust a kiskutya a szocializáció során, ezt sajnos Bádó nem tette lehetővé), Őkelmét pedig szigorúan elkülönítem tőle. És néha már vidámabb kontextusban is visszaidézzük a történetet, citálva a tipikus kutyás mondást, amit mi is megszívtunk anno : " Én nem is értem, még sosem csinált ilyet..."
Ma kutyát mentettünk. Riasztó élmény volt, de remélem, a vége jó lett.
Úgy indult, hogy húsvét hétfőn, abban a "gyönyörű" időben, kutyás, barátos programot terveztünk. Eredetileg lementünk volna Velencére, szép, idilli szaladgálás a parton, majd kulturált hekkezés, kolbászozás valamilyen nyitott helyen, ahol a verőfényes napsütésben a hozzánk hasonló, "végre itt a tavasz"-ra kimerészkedő, sonkafalásban eltikkadt, de szigorúan magyaros ízekre vágyó honfitársaink irigykedő pillantásaitól övezve, Bádócska szépen pihent volna a lábunknál. Na de ugye, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Gy. barátunk érkezett, mert a program, az program, holmi időjárás nem tántoríthat el minket. Bádócska örömmel fogadta, ment a nagy ugra-bugra, majd indulás Velencére. De ilyen esőben inkább csak kétlábúak, Bádoró otthon maradt puha plédjei társaságában az eresz oltalmában.
Ahogy elindultunk az autópályához vezető egyik főbb úton, látjuk ám, hogy az út közepén áll egy autó, ajtaja nyitva és a sofőr a kocsi alá nézeget. Aztán megláttunk egy tehén, vagy bármi lábat kikandikálni, amiről rövidesen kiderült, hogy ez bizony egy szerencsétlenül járt kutymorgó.
Összeszorult a szívem, Atit megállásra parancsoltam, majd Gy-vel kipattantunk a kocsiból és rohantunk a balesethez. Elütötték a szegény kutyát. Az 50-es tulaj és ájulás szélén álló Tojás Tóbiásné felesége kétségbeesett arccal fogadtak. A fickó a kocsit nézegette, az asszony az anyós-ülésen hevert zöld arcszínnel, a kutya pedig közvetlenül alatta, a kocsi alá szorulva lapult. Nem lehetett látni, mekkora a baj, de élt az állat. Gy. mérhetetlen helytállással és lélekjelenléttel azonnal kézbe vette az irányítást. Megkérdezte, mi történt, majd kijelentette, hogy a kutya beszorult a kocsi alá, nem tud kijönni, mert az asszonyság rajta/felette ül.
Majd elegáns mozdulattal kisegítette az alélt hölgyet a kocsiból (fogorvos a lelkem, nagyon megy neki a székből kisegítés), és a rohanva érkező egyéb autósokat instruálva elkezdték volna megemelni a kocsit. Az 50-es tulaj sikítva hápogott, hogy vigyázzanak a műanyag részekre én meg már majdnem elővettem a nagyon is ugrásra kész alpári modoromat, amikor a méretes kutya, mint egy kis harmonika, összehúzta magát és kiavászkodott a kocsi alól, majd azon nyomban elszaladt. Ati látta, hogy egy kis horzsolás volt a hátsó lábán, amúgy semmi nyom, mert egy ideig követtem, figyelgettem. A kocsiban hálát adtam Istennek, hogy ilyen jóságos volt ma is.
Aztán Velencén S. barátunk, aki állatorvos, hamar kijózanított. A balesetes kutyáknál alapvető protokoll a min. fél napos megfigyelés, mert könnyen szenvedhet belső vérzést a kutya, kialakulhat tüdőembólia, egyéb belső sérülések okozta komplikációk. Úgyhogy imádkozhatok tovább, tegyétek Ti is ezt kérlek... Nagyon sok kóbor kutya kószál az utakon, többségüket kidobták, ijedtek, zavartak, nem figyelnek és könnyen kocsi, motor alá ugranak, ezért fokozottan figyelnünk és vigyáznunk kell rájuk!
Ha kóbor, elveszett kutyát találsz, a helyi kutyamenhelyen, vagy itt tudod bejelenteni:
Nagy dilemmában voltunk még Buddy érkezése előtt, hogy mi lenne az üdvözítő módszer a tökéletesen nevelt és szocializált kiskutya megteremtéséhez.
Több könyvesbolti portya után végül Jan Fennel - a kutyák suttogójaként is ismert neves kutyatenyésztő - írásai mellett döntöttünk, közülük is, a "Tanuljunk meg kutyául!", és a "Hallgassunk a kutyára" könyvekből okosodtunk. (Jan Fennel könyvei). Olyannyira komolyan vettük, hogy Kisbádó közvetlen elhozatala előtt egy egyiptomi úttal felturbózódva, a medence partján kérdeztük ki egymást Atival a könyvekből, sőt, még külön jegyzeteket is készítettünk.
Jan Fennell az utóbbi években a problémás viselkedésű kutyák számára kifejlesztett nevelési programjával szerzett magának széles rajongótábort. Kidolgozott egy, a megszokott fegyelmezési eljárásoknál sokkalta könyörületesebb módszert a kutyák nevelésében, mely többféle alapszabály elsajátításán és következetes betartásán alapul, de a lényege mindegyiknek ugyanaz, Te vagy a falkavezér és az van, amit Te akarsz. A kutyád lehet hiper, domináns, alfa, agresszív, jámbor, félős, kicsi, nagy, fiú, lány, tökmindegy, a módszer alkalmazása mindegyik kutyánál alapvetően megtanítja, hogy bizony nem ő a góré. Vegyük a módszer néhány tipikus elemét, rövidítve, a teljes módszertan elsajátítható a könyvekből.
hazaérkezés - üdvözlés. Normál esetben hazaérsz a hat cekkerrel, a kutyád össze-vissza viháncol, megnyalja a frissen fodrászolt hajadat, kitépi a párizsi zacskót a táskádból, és mire a cipődet is lerúgnád, már mehetsz is vissza a boltba a felvágottért. De nem így J.F. módszerével: hazaérsz és a kutyát min. 5 percig negligálod. Azaz nem nézel rá, ügyet sem vetsz rá. Majd ha már teljesen megértette, hogy bizony itt Te vagy az irányító, és feladta a küzdelmet (jelek: nem ugrándozik a fejed tetején, lefekszik, sóhajt, elnéz), akkor, de csak akkor szépen behívod és indulhat a simi. Nem kis türelmet igényel, mert néhány kutya, főként, ha mást szokott meg, képes órákig arénázni, és minden lehető eszközt bemutatni (rágcsálás, ugrálás, rosszalkodás), mielőtt feladná.
gesztusevés: a kutyák egyszerű kis világában az evés az egyik legmeghatározóbb ösztön. Akinél a kaja van, ott van a biztonság, a jólét. Sok gazda - szeretet által vezérelve - etetőgépbe megy át, tömi a kutyát úton-útfélen, aminek egyértelmű az üzenete: kiszolgállak, bármikor, amikor akarod. Tehát megint a kutya irányít. Na azt már nem! A gesztusevés során a kutya tálkájából - mímelve - mindig Te eszel először.
ki vezeti a sort:ha sétálni indultok, mindig Te menj elől! Te vagy a falkavezér!
távozás otthonról: ha a kutyád nem hiszi, hogy Ő a falkavezér/vagy gyengébb idegzetű /vagy utál otthon maradni, mindenféle cirkusz nélkül végignézi, ahogy távozol otthonról. Ha nem, bőg, hisztizik, a lábad elé fekszik, tehát mindent elkövet, hogy megakadályozza távozásodat. Ennek egyik oka lehet a falkavezér szerep félreértelmezése. Azt hiszi, hogy meg kell védenie Téged, mint a falka egyik tagját, de ha távozol, ezt nem tudja kivitelezni.
ül-fekszik, stb. - jutalmazással (hasonlít a hagyományos módszerekhez)
játék: a kutyának van pár játéka, amivel Ő rendelkezik, a többinél Te vagy a szertárkulcs őre. Ezzel el lehet érni, hogy - szintén falkavezér attitűddel - Te mondod meg, mikor játszunk és azt is, hogy mivel.
Röviden felvillantva pár alapelemet, elmondom a benyomásaimat. Először végtelenül lelkesek voltunk, volt kutyatálból evés (ez bevált), volt hazaérkezéses negligálás (ettől majd' megpusztultunk mindannyian, részben működött), volt távozás otthonról, (ez oké volt). Szóval összességében hasznos, csak végtelenül fárasztó és sok benne a szeretetlenség. Állandóan fegyelmezni magad, hogy mikor adsz simit, mikor nem, mikor van játék, mikor nem...
De, mint mindent, érdemes kipróbálni, főként ha nagyobb a falka, vagy problémás a kutya.
Buddy most heti kétszer a Budakeszi http://www.budakeszikki.extra.hu/ és/vagy a Pesthidegkúti http://kutyaiskola.fw.hu/DogSorbonne-ra jár és nem nagyon érdekli Jan Fennel. Sokkal inkább rajong I-ért, aki heti egyszer még külön jár hozzánk foglalkozni Vele. Ilyen back-uppal megtehetem, hogy negligálom a módszer bizonyos elemeit és keverem a hagyományos kiképzéssel.
De vannak, akik ezt humorosabban fogalmazzák meg: a kedvenceim: "Kérdés hogy a jól nevelt kutya boldog-e? Én el nem bírnám viselni ha a kutyáim stréberként köszöntenének a kapuban és szerény árnyékként követnének", vagy "Megmondom őszintén, nekem is furcsa ez a hozzáállás. Én sem tudom elképzelni, hogy úgy éljem le a közös életünket a kutyával, mint 1 karót nyelt sznob páros."
Szóval olyan ez, mint a gyereknevelés, felelősséget muszáj vállalnod a kis állatért, akivel összekavarodott a karmád, de vidd bele a saját és a kutyád személyiségét is. Woodstock-i szülők gyerekéből is lettek szuperbankárok....
Na, ez a nap is eljött. Elhúztam volna még egy darabig, de több jel is utalt rá, hogy a nagy összecsapás be fog következni. Sajnos nem voltam kellően felkészülve, ezért a végkifejlet sem lett az elvárt, de haladjunk sorjában.
Az utcában a rét felé lakik egy Buddy korabeli ebecske. Nagyon szép juhászkutya-srác, Tappancs. Korábban is találkoztunk már párszor sétáltatás közben, mert ki-ki szökdösött a kerítésen, de mindig csak ugatgatott, meg-megindult felénk, de hirtelen kőhajítást mímelve egyből inába szállt a bátorsága és visszakotródott az udvarukba.
Aztán egyre többször jelent meg az utcában, maga mellé fogva Lackót, a sarkon lakó, szintén kerítést nem ismerő, nem tisztelő hobókutyát, és voltak reggelek, hogy hangoskodásra ébredtem, mert Bádót hívogatták a kerítésünkön kívül, míg Ő izgatottan rohangált a belső oldalon.
Bármi lehetett volna ebből a kapcsolatból, de az egyre többszöri találkozás és a kőhajítás mímelésre adott egyre visszafogottabb reakciók előrevetítették a konfliktust.
Amit odáztunk, ritkábban jártunk a rét felé, inkább a telket előnyben részesítve, vagy csak szaladtunk egy kis kört. Aztán párszor már majdnem egymásnak estek, de Bádó általában 8m-es flexi pórázzal sétál, nyakán a szöges nyakörv, amit a kiképzéshez is használunk, és minimális impulzusokat is elegendővé tesz. És mivel a szöges végén lóg a kutyánk, sokszor meg tudtuk akadályozni, hogy kirobbanjon a bunyó.
Ma békés napot terveztem, délelőtt kismama jógára mentünk Atterrel, délután ejtőzés, alvás, majd fél hat tájban irány kutyázni. Nem volt kedvem a telekre menni, inkább irány a rét. A biztonság kedvéért eltettem pár követ, és nekiindultunk.
Bádó békésen szaglászott, figyelte a járókelőket, majd megérkeztünk Tappancsék házához. Sehol semmi, nincs a jól ismert ugatás, a fél perc elteltével megjelenés. Na, ezt megúsztuk, gondoltam. És abban a minutában együtt az ugatással megjelent Tappancs, és se szó, se beszéd megtámadta Buddy-t. Azt se tudtam, mit tegyek. Azonnal elengedtem a kutyát pórázastul, de éreztem, hogy szögessel a nyakán szegénynek nem lesznek egyenlőek az esélyei. Mégis rettenhetetlenül küzdött, nagyon szépen beleállt a szituba, csattogtatta a fogait, és csak akkor kezdett visszakozni, mikor meglátta, hogy a nagy rántástól én bizony fenékre ültem, akkor visszaszaladt hozzám védelmezni. Tappancsnak ennyi elég is volt a bunyóból, csak hörgött-morgott, míg én remegő kézzel lefejtettem a felajzott Bádócskáról a nyakörvet, várva az újabb rohamot, amibe már egyenlő félként tudott volna beszállni. De ehhez már egyiküknek sem volt kedve, nekem sem, úgyhogy elhordtuk az irhánkat és kerülő úton mentünk haza. Bádó nem tűnt megviseltnek, semmi sérülést nem szerzett, boldogan, bár kissé fáradtan rohant a labda után és csak néha láttam rajta, hogy van min gondolkodnia.
Egy biztos, soha többet nem sétálunk szögesben. Annyira szépen tud már menni, nem húz, hogy bőven elég a nyakörv neki azokon a részeken, ahol nem tudom elengedni.
Tappancsot pedig A. kíséretében bemószeroltam a gazdájánál, aki nagyon el volt keseredve, mert előző nap már volt egy hasonló bunyó, egy korábbi kedves játszótársát kergette hazáig. Beért a mácsó kamaszkorba, HMCS akart lenni (helyi menő csávó), aki mindig megruházza a szomszéd faluból bálozásra átjáró idegen lovagokat. Holnap megerősítik a kerítést és vége a Tappancs királyságának!!!
Imádok neveket adni. Amúgy is eléggé freak vagyok, már ami a verbalitást illeti, szeretek szavakat fabrikálni (Ikrek, bölcsész háttér, stb.) másrészt a szeretet kifejezésének egyfajta módja, hogy ha valakit a szívembe zárok, nevekkel látom el. Így lettek gimis barátnőim külön névikonok, így szállt nővéremre a Betty név (eredetileg Zsuzsanna) és most, mióta Buddy meglett, Ő tölti be ezt a névkapós szerepet.
A nevek alakulása sokszor dalokkal kapcsolódik össze, máskor csak az érzelmi hullám előtörése fogalmazódik meg valamilyen elnevezésben.
Így lett Buddy a klasszikus, már korábban taglalt becézgetések eredményekén Bádoró, Buddsy, Kisbádó, Bádócska, vagy Buddyboy (by I.), dr. Bádó (by G.), de egy ideje egész új nevek kúsztak rá.
Kb. két hónapja dívik a Mandari Makkancs. Valamiért elindult, hogy Ő biz' egy mandarin kutya. Mert olyan szép a szőre, mint egy mandarin kacsának és ha álmos, úgy hunyorog, mint egy kis kínai. Tehát Mandarin. És emellett makkantani is szokott, ha akarja, hogy a kis gumi labdájába falatot gyömöszöljek, vagy a zoknis játékot kezdjük el, vagy csak egyszerűen foglalkozzak vele. Makk, makk, kaffogja, miközben az orrával finoman bökdös. Hát mi más, mint Mandari Makkancs.
A Döndöri sógor a döndörködésből fakad (döndörködés by Ati), ez olyan, hogy körbe-körbe sündörög körülöttünk =döndörög, és mivel rokonságban vagyunk, sógorkomámként is előfordul Kisbádó. Hát Döndöri Sógor. Röviden Döndör.
Aztán vegyük pl. ahogy megy, sőt igazából baktat. Szép törzsét megnyújtja, fejét lehajtja és hosszú lábain baktat, poroszkál, miközben a feje billeg, mint egy kis pónilónak. Hát Baktati. És azon felül is Lóránt. Baktati Lóránt. (Bakta Lóránt és Baktalórántháza után szabadon)
És selymes is Ő, mint egy igazi kis cica. Hát Cicc, mi más?
Néha kellemetlen, amikor a kutyasuliban, a hős dobermann teljes menetfelszerelésben áll a sorban, és a többi gazda csak ezt hallja: "Te, Csirke-mirke, mindjárt kapsz egy falatot!", "Jól van Nyulam, ül!", "Cicc, ne mondjam kétszer!", "Kismaki, jó legyél ám."(azért fontos megjegyeznem, hogy ez a fajta sok beszéd nem válik a kiképzés előnyére , a kutyának rövid parancsszavakat kellene kapnia, a nevét sem kell kimondani (az igazi egyet sem, nemhogy száz egész más hülyeséget), stb. Az állandó beszél, duruzsolás eredményeként a kutya MEGUNHATJA a hangunkat!)
Sz., két dobilány (csak Abba lányoknak hívom őket, mert egy gyönyörű őzbarna és egy fekete csinibaba testvérpárról van szó) gazdája pedig értetlenkedve kérdez rá néha. Cica? Mit mondtál neki? Csirke?
Szegény Buddy. Csak titkon mondom, hogy a keresztségben amúgy ő nem más, mint Tahi Réme Eliot. Az meg már majdnem T.S.Eliot, nem? Szóval egy híresség, és mint ilyen, megengedheti magának, hogy rajongói tábora elragadtatott nevekkel illesse....
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy szép helyen fekszik a házunk. Ha picit lemegyünk a zsákutcán, és felfelé vesszük az irányt, rövidesen a kisfenyves felé haladunk, egy pincékkel és hétvégi vityilókkal tarkított kis úton. Egy időben naponta kétszer is felsétáltunk a kiserdőre Buddy-val, egyrészt mert varázslatosan néz ki, mint gyerekkorunkban a kihajtós 2Ds képeskönyvek, másrészt, mert végig póráz nélkül tud sétálni, harmadrészt, mert fantasztikus nagyot labdázunk, és negyedrészt, ha mázlink van, mókust is látunk. Néha összefutunk más kutyákkal, Gömbivel, a golden retriever lánnyal, vagy Fülivel, a vizslalánnyal, néha egy ír farkassal (Buddy bizalmatlanul menekül a hatalmas méretek elől), de többnyire egyedül vagyunk.
Ahogy beérünk a sarkon, Buddy-t magunk mellé parancsoljuk, hogy ne érjen meglepetés, ha mégis ebek lennének a tisztáson, majd mikor látjuk, hogy üres a terep, a kutya elkezd táncolni köröttünk, mert tudja, hogy jön a nap fénypontja, a labdázás. A labdázás szenvedélyét Buddy nemes nevű édesanyjától, Queenie-től örökölte, akit rövid találkozónk alatt végig a gazdája előtt csillogó szemmel ülve, a labdáját fixírozva találtunk.
Buddy annyira szeret labdázni, hogy 40-50 dobást is "kibír", néha többet is. A nagy menet után kitikkadva indulunk haza, liheg, nekünk dől, beleinna a pocsolyákba, de jól elfárad. Utána hazasétálunk, finom kis reggeli, majd most, hogy lassan végérvényesen beköszönt a tavasz, kezdődik a boldog ejtőzés a teraszon.
Pénteken kismama fotózásra mentünk. Már egész héten izgultam, hogy mi lesz, szerettem volna megörökíttetni magam egy profi által, ebben a szép áldott állapotban. Szóval nem voltam teljesen eszemnél, amikor hazarontottam a melóból, gyorsan megetettem Buddy-t, megszeretgettem, aztán bőröndbe dobáltam a "kellékeket", csukákat, fehérneműt, ruhákat, ékszereket és igyekeztem, hogy Atit felkapjam a megállóban és még időben oda is érjünk.
A fotózáson minden jól ment, igazi kiskirálylány lehettem, utána még kajálni is elmentünk, szebb napot kívánni sem lehet.
Aztán sietés haza, hogy Kisbádót is a keblünkre ölelhessünk, osztozzon Ő is örömünkben és egy kiadós sétával, labdázással feldobjuk.
Már az étteremben kezdtem érezni, hogy én bizony cudarul elfáradtam és a labdázás, sétálás Atira marad megint, de félretettem a lelkifurdit, ez az én szép napom!
Ahogy leállítottuk a kocsit és a kertkapu felé haladtunk, feltűnt, hogy Bádó nagyon izgatott és boldog, de NEM ÚGY, AHOGY SZOKOTT...
Aztán, ahogy haladtunk még közelebb, észrevettem, hogy tavasz ide vagy oda, itt bizony nagy pelyhekben hó esett, méghozzá SÁRGA. Rosszat sejtve rohanni kezdtünk, még mindig futtatva a procit az agyban, hogy hol ronthattuk el. Ati reggel távozott, benne hamar tisztázódott, hogy Ő bizony sehol, és a gyanú egyre inkább rám terelődött. A látvány, ami fogadott, elképesztő volt, mintha a lakás belsejét valami kiszippantotta volna a kertbe: ott volt egy zsáknyi sárga szivacstörmelék (megboldogult Betty párna maradványaként, amit Ati még 18 évesen kapott egy lánypajtásától, afféle ideiglenes "csajpótlékként"), két nadrág, egy bőröv, egy papucs maradványai, egy szétrágott kartondoboz, a Levi's kardigánom és egy szép báránybőr. Ati sok jót nem ígérő hangon sziszegett: "Te nyitva hagytad a bejárati ajtót?" "Nem, nem" rebegtem, és éreztem, hogy hiába a végtelen fáradtság, nekem nem lesz most sok pihenésben részem. "Nem hagytam nyitva esküszöm, csak a, csak a, izé" a francba, az erkélyajtót.
Ati szó nélkül elviharzott a kutyával sétálni, és kb. egy óráig nem jött haza, ebből sejtettem, hogy nagyon dühös. Én pedig nekiláttam eltakarítani a romokat.
Voltál már annyira szerelmes, hogy a szeretett lény puszta nevének kiejtése is végtelen izgalmi állapotba hozott? A mi Buddy-nk volt, vagyis még most is az...
Szofi Á. barátném kutyusa, 2-3 év körüli leányzó. Fajtáját tekintve Golden Retriever és kuvasz keverék lehet, hatalmas mandulavágású szemekkel, selymes, gyöngyház és fehér színű szőrrel, fehér körmökkel, rózsaszín tappanccsal. Ennivaló külsejű, na.
Hamar kitaláltuk, hogy Szofi érkezése utána rövidesen összeeresztjük őket. Buddy kb. 8 hónapos lehetett, amikor megtörtént az első találkozás. Emlékszem a pillanatra, megjelent Szofi teljes szépségében és Buddy csak állt földbe gyökerezett lábbal, hogy "itt egy nő, basszus, egy igazi nő". Rögtön megpróbált imponálni neki, Szofi egy ideig játszott is vele, majd teljesen negligálta, inkább szaladgált a kertben és B. vissza-visszatérő rohamait fogcsattogtatással, finom kis "szállj már le rólam" harapásokkal viszonozta. A későbbi találkozók sem hoztak más eredményt, mégis az első találkozás annyira beégett Buddy kis lelkébe, hogy azóta is, ha csak kiejtjük a nevet: "Szofi, Szofi",azonnal abbahagyja a valami rágcsálását, felugrik fektéből, ránk néz, izgatottan maga elé, majd megint ránk és harsány ugatással kikérezkedik a kertbe, keresni a be nem teljesült, első igazi szerelmet, a felnőtt, komoly fehér nőt.
Buddy érkezése után pár héttel elkezdtünk eljárogatni otthonról. Mivel nem volt még szobatiszta, nem mertük bezárni a ketrecébe, hanem elpakoltunk minden mozdíthatót a konyhából - papucs, kaja, táskák, stb. - , amihez hozzáférhetett a kis állat és a kutyapelenkát a megfelelő helyre elhelyezve, nyugodtan ellibbentünk moziba. Elkezdődött a film és én megnyugodva dőltem hátra. Régóta vágytam erre az érzésre, önfeledt szórakozás szeretett férjem oldalán, amíg otthon egy tündibündi kutyuska vár.
Hazafelé sem aggódtam, hiszen nem először hagytuk már otthon, mindig fogadott pár pisifolt, persze szigorúan a pelenkától távol eső, de könnyen felmosható helyeken, és egy kitikkadt kiskutya, aki jobbára szendergett a ketrecében, vagy a lábtörlőn. A lakásba lépve hamar leesett, hogy ez nem az a nap lesz. Buddy valahogy rájött, hogy a talajszint felett is van élet és a móresre tanítást a karácsonyi kaktusszal kezdte. Módszeresen kicibálta a cserépből és beterítette vele a konyhát. Olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy nem volt erőm lecseszni, utólag úgyis tök felesleges. Ezentúl nem kis munkába telt a könyöklőket is tárgytalanítani...
Az van, hogy a reggelek varázslatosan indulnak. Buddy 7-kor elkezd ásítozni a ketrecében, ááááááá, hmmmmmm, mrrrrrr, múúúúúú, majd szép fokozatosan dúdorászni kezd, ami egyszer csak átcsap tutulásba. A. ekkor kipenderül mellőlem a hitvesi ágyból (így alakult, na, hogy Ő csinálja, most meg, hogy egy hónap múlva tovább bővül a család egy embergyerekkel, még alibim is van rá), és lecammog az emeletről.
Innentől végtelen döndörködés, szeretgetés indul be, majd B-t szépen kivezeti az udvarra, le a teraszról és KIZÁRJA a kertbe.
Bádó elvégzi a dolgát, 7:10-ig megérkezik Csoki barátja Zsuzsával az utcából, a kerítésen keresztül örülnek egymásnak, majd 7:15-től a kutyink megkezdi szokásos napi őrjöngését.
Először körbe-körbe fut a ház körül. A konyhaablaknál felugrik, kaparja a falat. Majd előrefut a terasz oldali bejárati ajtóhoz, felcsimpaszkodik a korlátra és onnan figyel olyan arccal, mint akinek most mészárolták le a családját. Majd vissza a ház másik oldalára, a WC ablak alá, és ott ugrál. Majd keservesen sírni kezd, hogy mit képzel a köcsög falkavezér és az alfanőstény, hogy nem jönnek még ki érte. Majd kezdi előről a körözgetést.
8:00 tájban valamelyikünk megszánja, és beengedi. A köv. módon: ajtó kinyit, oldalra nézés, "mé ölted meg anyámat'arckifejezés a kutyán, szája egy csík, egy merő szemrehányás, aztán "jéé, be fognak engedni". Kis teraszkapuhoz rohan Bádó, felugrik, beengedem, befut a konyhába, majd vissza és úgy rámugrik, hogy bármelyik pankrátort a földre küldené. Majd indul a huhogás, hörgés, és további ugrálás. Állítólag örül...
8:08 - sétálni indulunk, addigra 10x ugrál, kap egy kis nasit és párszor át is öltözöl....
Buddy tavaly ősszel elárvult. Apja, a többszörös győztes, híres Rómeó váratlanul lelte halálát. Nyugodj békében Rómeó.
http://www.romeo.sk/news/news.htm
Dear friends,
With great pain in heart and tears in eyes I inform you, that after a short aggressive disease, Romeo died in my arms on Tuesday night 11.08.2009.
I guess you know what we are going through right now. My faithful companion, with whom I spent each minute possible and who watched over me next to my bed, while I was asleep.
Thanks to all who knew him, visited his website, wrote some appreciative words. To all of you, who spared a few kind words for him on exhibitions.
Please remember him sometimes, especially when you see one of his 120 children on a dog show.
Írisz az én kedves szomszédasszonyom. Néha segítünk egymásnak ezzel-azzal és jó szomszédhoz méltón viszonozzuk is a kedvességet anyáink régi jó szomszédolós stílusában. Legutóbb nyaralni mentek és ezalatt nálunk vendégeskedett négy cserép virágocska. Mikor letelt a nyaralás, egyéb kosaram nem lévén, a gyönyörű reisenthal design bevásárlókosaramban vittem át a virágokat jogos tulajdonosukhoz. Írisz férje átvette a rakományt, mondtam, a kosár ráér. Pár nap múlva megyek haza este, Buddy kint a kertben, feltűnően csendes és elégedett. Ahogy körbenézek a sötétben, látom ám, hogy a sárban hentereg a gyönyörű kosár, már ami megmaradt belőle, némi váz és gyöngyvászon foszlányok. Tovább vizsgálódva széttépett sztanioldarabok kerültek elő, ekkor gyanakodva, de még reménykedve hívtam szomszédasszonyomat, aki örömmel hallózott bele a telefonba, hogy megtaláltuk-e a kosarat, amit jó magasra felakasztott a kerítésre, ráadásul egy kis sütit is csomagolt. Hmmmmmm. Buddy megtalálta. Kétségbeesve hívtuk Ildikót, Buddy kiképzőjét és barátját, aki egyik szakmáját tekintve állatorvosi asszisztens, a sztaniolzabálás életre gyakorolt negatív hatásait kiderítendő, de szerencsére megnyugtatott bennünket, hogy az majd átmegy a kutyán, nylont ne egyen, ez a fontos. Pár napos izgatott székletfigyelés után megjelentek a sztaniolok, hurrá! Írisz rövidesen megajándékozott egy gyönyörű bevásárlótáskával és azóta mindent személyesen hoz át:)
Ambíció nélkül minek élni, vallom én és ez által be is neveztem Buddy-t a seregélyesi 2009-es IDC dobermann világkiállításra. Minden adott, még pont indulhat a korcsoportjában (6-9 hónapos fekete-cser kanok), jól szól a neve, hiszen tenyésztője nemzetközileg elismert kiváló bíró, Ildikó vállalta a felkészítést, a felvezetést, szóval hol itt a hiba. Mint ahogy Daniel mondja a Taxi2-ben: jó autó, jó sofőr, nincs kockázat!
Kockázat nem is volt, viszont indult egy kőkemény nemzetközi mezőny……
Már a felkészítés sem volt semmi, ugyanis Ildikó egy hónap alatt hozta a kutyát felvezethető formába, ami önmagában hatalmas mutatvány. Mi is kellettünk hozzá, de az éles szituációban derült ki, hogy ehhez bizony komoly rutin kell.
Seregélyesen a kastély parkjában már álltak a kiállító sátrak, amikor reggel 8-kor megérkeztünk. Buddy-t ledugtuk a ketrecébe pihenni, hogy mire beér a ringbe, semmi mást ne akarjon, csak csillogó szemű elszánt juhászként parádézni a bíró előtt. Rosszul tűrte, mert annyi érdekes lett volna e helyett, úgyhogy a kényelmére szánt zöld párnát fél óra alatt tépte szét darabokra, lelkiismeretes Holle anyóként beborítva magát és környezetét a töltelékkel. 9 felé elvittem egy kicsit sétálni a fák alá, ahol kevés kutyi volt. Pechemre valahogy kicsúszott a láncnyakörvből, úgyhogy halál égések közepette, a sok „báró dobermann többszörös győztes orosz arisztokrata” gazdák méltatlankodó szemeivel verve valahogy összevadásztuk. Vissza a letakart ketrecébe, be az árnyékba, és elmentünk Bendéékhez meg kutyákat nézni, hogy ne halljuk a nyivákolását.
10-kor aztán elkezdődött a verseny, és a mi mezőnyünk kb. 2-kor került sorra, ami még négy óra további várakozás volt. Nagyon szép kutyákat láttunk profi felvezetésekkel, felkészült „ide figyelj, engem nézz, szépen nézz” road-dal és hozzájuk csapódó gruppiek-kal. Hamar kiderült számunkra, hogy ez egy szakma, amit nem árt előre begyakorolni, és nem árt, ha mindezt a kutyával.
Mire végre sorra kerültünk, kellően eltikkadtunk a kutyával együtt. Ildikó rárakta Buddy-ra a felvezető pórázt, kifényeztük a szőrét és indulás.
A mezőny nagyon kemény volt.
A bírája:
Buddy lépett a bírák elé, 3 másik társával. Ülni kellett, állni kellett, galoppozni kellett. Ez utóbbi komoly parát okozott számunkra, mert Buddy nem nagyon tudott galoppozni, úgyhogy ezt külön tanítgatni kellett neki, és mivel kevés idő volt a felkészülésre, ez okozta a legnagyobb aggályt. Mert tud ő futni, csak inkább poroszkálni szeret, mint a tevék, jobbra, balra dőlve, fenséges testének vicces, bumfordi mozgást kölcsönözve, mint egy csámpás teve a sivatagban. Mindegy, Ildikónak sikerült rávennie a poroszkálásra a megfelelő technikával, úgyhogy ezen valahogy túlestünk.
Aztán jött a bírálás következő szakasza, amihez a kutyát felállítani számunkra egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak. Ildikó megállította a kutyát, amihez az kellett, hogy ránk figyeljen, szépen tartva a fejét, olyan fényes, figyelő tekintettel, mintha világ életében erre készült volna. Ennek megfelelően folyamatosan fütyültünk, Buddy-ztunk, a labdáját ingattuk, jobbra-balra araszolgattunk egymásba kapaszkodva (mert mindkettőnket EGYFORMÁN szeret!!!!, ezért mindkettőnk látványa motiválja!!!). Sajnos rajtunk kívül még vagy 20 ember, oroszok, olaszok, németek, magyarok ujjongtak a ringben álló több kutyának hatszor ekkora elánnal, bordacsontokat, focilabdákat, virsliket, játékokat lobogtatva, magukat már-már felgyújtva, hogy a kutya rájuk figyeljen. És figyeltek is a kutyák, gyönyörűen, Buddy pedig kissé gyakorlatlanul, de szépen megállt. A nagy összeengedésnél mind a 15 kutya a ringbe került. Ez az igazság pillanata, amikor a bíró elkezdi kiszorítozni a kutyákat, egy kézfogással búcsúzva a csalódott tulajoktól, felvezetőktől, hogy a végén csak a négy legjobb maradjon bent és mérkőzhessen a későbbiekben a „kategória győztes” címért. Szóval nagyon nagy a tét és ennek megfelelően felfokozott a hangulat. Ahogy a bíró elkezdte szemlézni a kutyákat, elindult a végzetes kakofónia, fél disznók repültek az égbe, orosz nők vetették térdre magukat és dugták be kezüket apróbb és nagyobb csalikkal a ringbe, egymáson taposva, 20-30 méterre elszaladtak a ringtől és onnan dobálóztak, a tömegből maguk elé rántva néhány szerencsétlen bámészkodót és mögüle meglepetésszerűen elugrottak, szóval teljesen kezelhetetlenné vált a szituáció. Ekkor történt meg balesetem, miszerint balra kellett volna araszolnunk Atival közösen, de egyszer csak úgy éreztem, hogy mégis a jobb lesz a mi irányunk és elrohantam jobbra, a kutya pedig szétesett. Nagyon égő volt, lehetett korrigálni, de szégyelltem, hogy még ennyire sem vagyok képes. Szóval volt stressz bőven.
Buddy állt a szélben a rezgő ponyvák alatt, nem értette az egész bohóckodást, csak jött volna hozzánk, hogy ölelgessük már meg jól, adjuk oda a labdáját, aztán hadd egyen egy lángost és menjünk haza. És közben lobogtatta vágatlan, kajla füleit a szél. Ahogy ott állt, végtelen nagyságában (viszonylag nagy méretű kutyus a papája nyomán, benne van még a sztenderdben, de nagy a lelkem), a többi filigrán 7-8 hónapos, kupírozott „szőke herceg” között, mint egy bretagne-i parasztlegény, eszembe ötlött, hogy mi a fenének is hoztam én őt ide. Persze, ide való, nagyon szép állat, de a vágatlan füle és vágott farka azért mégis hátrány (vagy egyik lehetne vágott, vagy a másik lehetne hosszú), ráadásul még azt se bírom elérni, hogy rám nézzen…. De annyira hittem benne, hogy neki igenis ott a helye, lássuk legalább, hogy mit tud a kinézetével elérni.
Kb. a 10. helyen álltunk a 15-ből, amikor a végzetes kézfogást megadta a bíró, és leléptette szegénykémet, nem került be a 4 legjobb közé. Oké, ez egy világbajnokság volt, rendkívül szép kutyákkal, tenyésztőkkel és felvezetőkkel, akik ebből éltek, de valahogy hittünk benne, hogy bekerülhet.
Na jó, ennyi volt az ambícióm, gondoltam. Aztán a végén kapott egy very promising minősítést, ami szép eredmény és örültünk neki.
Most eltesszük dunsztba a kutyát, jövő tavaszig, arra teljesen kifejlődik, megtalálja fenséges arányait és újra bevesszük a ringet. Valami versenyeredmény kell ahhoz, hogy a legszebb csajokkal kavarhasson, mindig ezzel tartom benne a lelket.
Addig is készülünk a ZTPre, meg a munkavizsgára, mert állítólag nem tehetségtelen. Csibészben minden esetre egy isten.
Úgy van, hogy Buddy nagyon szereti az embereket. Ez már önmagában egy jó szokás, hiszen a dobik híresen rossz image-ükkel sok emberből ijedtséget váltanak ki, ezt szépen ellensúlyozza Bádócska nyájas természete. Zs. barátnőm régi munkahelyi kapcsolatból fejlődött barátsággá és a kapcsolat Buddy érkezésével kettejük szövetségére is kiterjedt. Anno, még az állat beszerzése előtt sokat dilemmázott Ő is rajta, hogy a dobermann vajon jó választás-e, de végül küldtem Neki pár cikket, aminek az egyik mondandója az volt, hogy a nyájas kedves dobermann lesz az, aki, ha elaludnánk a kádban, garantáltan kihúz minket. Ez Zs.nek is tetszett, révén kellően pragmatikus leányzó, úgyhogy elkezdett érdeklődni Buddy iránt. Az viszont egyértelmű volt számára, hogy ahhoz, hogy kihúzza a kádból majd esetleg, ha nálunk fürdene, esetleg B. tenne látogatást Nála, meg kell alapozni a kapcsolatot. Úgyhogy elkezdett intenzívebben járni hozzánk Buddy-zni. Az apropót tovább erősítette, hogy csütörtökönként egy időben golfozni jártunk a jóvoltából, mely programot nálunk zártunk le a teraszon, a szép nyári időben. Buddy ezért szereti és ismeri Zs-t. Szereti megszagolni, ráugrani, de leginkább fát hántani szeret vele. Ez úgy zajlik, hogy fog egy fatuskót, odacipeli Zs. elé. Az ránéz, egymást vizslatják, majd Buddy feléje taszajtja a nehéz fatuskót, Zs. megfogja, B. pedig elkezdi eszegetni, a kérget folyamatos rágcsálással lehántva. Aztán váratlanul a tuskót Zs. lába elé ejti. Az visítva felkapja a lábait, mert csonttörés lenne a vége, ha nem így tenne, majd az egész kezdődik előröl. Buddy néha ránéz nagyon tartalmasan, Zs. pedig konstatálja: "igen, Bádikám, ez nagyon jó, ugye? Látom, hogy nagyon nagyon jó neked most."
Végtelenül mélyen, egymásra hangolódva tudják ezt játszani hosszú perceken át.
A tél beköszöntével Zs. ritkábban jött, a golf is elmaradt gyermekáldásunk következtében (tilos a csavaró mozgás), úgyhogy ha néha megjelenik, Buddy még mindig a régi kitörő lelkesedéssel veti rá magát, igaz, hogy ennek következményei súlyosabbak, révén az eb időközben felszedett 10-20 kg-t. Zs. pedig áll a kerítés előtt, várva, hogy beengedjük és azt mormogja” ahogy így felém fut, ha nem ismerném, basszus, megijednék tőle”. Hajrá Zs., lebegjen előtted, hogy ez a szörnyeteg fog kihúzni a kádból!!!
Bárki, aki kicsit is ismeri a dobermannokat, vagy büszke tulajdonosa egynek, tudja, hogy a dobermannok igazi gyenge pontja a behívás. Ha messzebbről akarom kezdeni, elmondhatom, amit én is tapasztalt, önérzetes dobitulajdonosoktól tudok, miszerint „a dobermann nem egy szolgakutya”. Bármire is asszociálunk erre, röviden annyit tesz, hogy legkevésbé sem szereti azt csinálni, amit a gazda akar, ha ő éppen másképp gondolja. Ha kellően sokat „égetjük” belé a mozdulatokat, parancsszavakat, nagyon ügyesen kiképezhető, a csibészelésben pedig a fajtára jellemzően kiemelkedő, de a behívás nem az erőssége. Buddy sem volt ezzel másképp. A szocializációs elengedős gyakorlatot követően a „hozzám” parancsszóra azt várjuk el a kutyától, hogy hozzánk rohanjon és üljön le előttünk középen, mire mi „okos” dicsérettel és jutalomfalattal díjazzuk, hogy megerősítsük benne, hogy mennyire jó hozzánk visszajönni. A gyakorlati haszna a behívásnak igen jelentős, gondoljunk csak bele, ha a kutyánkat szabadon sétáltatjuk, és közben pl. felbukkan egy ember, egy másik kutya, egy vadállat, vagy bármi váratlan, pl. egy autó. A „hozzám” vezényszó végrehajtása végső esetben életet, testi épséget is menthet, leginkább a kutyáét. Ennek megfelelően kiemelt fontossággal bír, hogy a kutya maradéktalanul végrehajtsa. Szóval térjünk vissza a kutyaiskolába. Elengedés, játék, és egyszer csak elhangzik a kiképző szájából, hogy „behívás”. Minden gazda izgatottan kiáltja a „hozzám” vezényszót, a tízből négy kutya megindul a gazdája felé, aztán újabb kiáltások, a maradék hatból kettő, majd még egy és végül marad három, kettő rendkívül engedetlen és egy nótorius független, a dobermann. Ilyenkor ösztönösen mit csinál egy ember, elkezd még többet kiabálni, amivel csak rontja már amúgy is reménytelen helyzetét, hiszen a parancsszót egyszer, max. kétszer kell kiadni, aztán pedig végképp csatát vesztve elkezd a kutya felé rohanni. Ez a legnagyobb hiba, amit el lehet követni, mert a kutya szeme felcsillan a játék lehetősége kapcsán és a dolog végtelen kergetőzésbe csap át. Igyekszel megközelíteni az őzikeként ugráló állatot és rálépni a pórázára, de nyilván sokkal fürgébb mint te. Sokszor a kivárás válik be, vagy ha egy másik kutya esetleg vissza tudja hozni a gazdájával. Végtelen kínos perceket éltünk át Buddy-val az elején, míg megtanulta, hogy behívásra hozzánk kell, hogy rohanjon. Jó szolgálatot tesz ilyenkor egy hosszú, pl. 8-15m-es póráz, amivel a „hozzám” vezényszó kiadása után a kutyát erőteljesen magunk felé rántva rá bírjuk szoktatni, hogy egy idő után póráz nélkül is visszajöjjön.
Buddy egy komplett idióta, ezt minden túlzás nélkül állíthatja róla bárki, aki egy percnél hosszabb időt tölt el vele. Lesz még erről többször szó, most csak álljon itt egy kép, ami többet ér.....
