2017. március 30., csütörtök

"Te vagy a kedvencem"

Az a helyzet, hogy nekem még mindig tök ciki bevallani és nyíltan felvállalni, hogy a kutya a kedvencem.
Annyira a kedvencem, hogy sokszor önfeledten hajtogatom ezt neki, miközben a két gyerekem jön fel mögöttem a lépcsőn az emeletre. Szerencsére annyival nyugtázzák, hogy Nekik is a kutya a kedvencük, no para.
Na de miért is van ez így? Szerintem az egész mögött az áll, hogy nem beszél vissza, kivéve ha a labdáját elgórta valahova, ahonnan nem tudja kivenni és nem akarok emiatt lemenni a teraszról. Na akkor visszabeszél. De különben?

  • Mindig örül nekem
  • Ezt mindig ki is mutatja
  • Mindig meghallgat és néz a bociszemeivel
  • Mindig van kedve velem lenni (mondjuk egy hiperaktív dobiról beszélünk)
  • Mindig kedveskedik és dörgölőzik, hogy simogassam, sőt, masszírozzam meg
  • Mindig jön-megy és közben nem keresi rajtam a ruháit, a zokniit, a reggelit, az akármit (kivéve a labdát)
  • Télen is meleg a fagyos bundája, melengeti a fagyos kezem, ha megdermed a nyálas, havas labdától
  • Abszolút cuki látvány
  • Mindig felvidít
  • Éjszaka csak egyszer kel fel
  • Mindig mellettem áll, sőt nekem is dől
szóval egy igazi tündérke, na.



Nincsenek megjegyzések:

Rendszeres olvasók