Fiú vagy Lány?

Szóval legyen dobermann. És lány. Erre jött a következő attack hullám, hogy a lányok így meg úgy, be kell zárni, tüzel, azok olyanok, ám, hogy kölykeznek. Ati teljesen bedobta magát, Anyósom rátolt még négy szeneslapáttal, hogy lányom, külön kennelt akarsz neki építeni?, tehát már-már billent a mérleg a fiú felé, amikor bekapcsolódott Bettynővérem, aki a legkeményebb dió, ha érvelésről van szó (jogász, Skorpió, erősebb nálam, stb.). Felsorakoztatott egy csomó érvet a lányok mellett: kedves, aranyos, nem támad, nem domináns, ragaszkodóbb, kisebb testű, jobban elbánsz vele, mégis csak egy dobermann lesz, tudd micsinálsz Katie!
Na most mi legyen? Elfogadtam végül, hogy nem a tesómat választottam életem párjául, ezért Ati javára billent a mérleg. Jól van. Legyen egy dobermann. És KAN…

Innentől elkezdtem bányászni a szakirodalmat, hogy mit kezdjek majd a kutyával és próbáltam lenyomni folyamatosan feltörő kényszerképzeteimet, amelynek állandó szereplői lettek a letépett jobb karom és a kutya, a kutya és én, amint nem merek kimenni a saját házamból, a kutya, aki ugat rám és átveszi az uralmat. Nem volt hasonló élményem korábbról, de félős élményem dobival annál inkább. Jutka nővéremék is a fiú dobiban hittek, és egy náluk töltött nyaralást sikerült átvészelnem úgy, hogy ha Cézár véletlenül feljött a konyhába, halottnak tetettem magam. Állandó csipkelődéseitől pedig a fenekemre biggyesztett műanyag lavór mentett meg, amikor egyszer-egyszer kimerészkedtem a kertbe. Hatalmas, gyönyörű kutya volt, Németországban él ma már, egy helyre dobilány férjeként, de rengeteg sztori maradt fenn rettenthetetlenségéről, bátorságáról.
A feltörő kényszerképzetek ellen Atihoz menekültem, aki úgy vigasztalt, hogy mégiscsak az én kutyám is lesz, szeretni fog, úgyhogy bízzak benne, hogy a karom a helyén marad.
Végül kiderült, hogy inkább a fajtát kellett volna challenge-elnem, nem is annyira a nemét, de erről még sok szó esik majd.