2010. október 1., péntek

Családi idill


Már írtam korábban, hogy Benőke érkezése előtt Ati, Buddy és én alkottuk a családot, igazi harmóniában, kitüntett figyelemmel a kis állat iránt. Aztán megszületett Benzi és elkezdtük a nagy gondolkodást, hogyan lesz a szuper trióból egy harmonikus kvartett. A bemutatkozás jól sikerült, de aztán én egy hétre eltűntem az emeleten a kis"egérrel", aki rendszeresen cincogott, vernyogott, sirdogált, néha egészen elképesztő időpontokban. Bádszor ráadásul az izoláció 7 napjában csinálta a munkavizsgát, úgyhogy Ati és az Ő idegei sem voltak nagyon kisimulva. Az első éjszaka jól telt úgy éjfélig, aztán hirtelen nagy bőgés az emeletről, Bádszor pedig, aki ezen hangokhoz nem igen volt szokva, éktelen ugatásba csapott. Ati lent a kutyát, én fent a bébit ringattam. A második estén még ez volt, a harmadikon a kutya éjfélkor a sírásra kikérezkedett, majd elterült a szőnyegen, álmos szemeit szemrehányóan Atira függesztve, hogy "basszus, most már mindig ez lesz???". Ráadásul én is kb. naponta negyed órára hagytam el a gyerekszobát Bádszor-dögönyözés céljából, aminek nagyon örült, de össze sem lehetett hasonlítani a korábbi szoros együttléttel, napi 1-2 sétával, labdázós bolondozásokkal, nagy összeborulásokkal.
De végül  a "gyerekek" szépen összeszoktak. Egyik sem reagál már a másik hangjára élesen, csak  szemlélgetik az eseményeket és egymást. Sőt, Bádi elkezdte szeretgetni Benőkét, és itt nem csak a rendszeres lábpuszikra gondolok. Előfordul, hogy a kocsiban úgy utazunk, hogy Bádszor a csomagtartóban, én a hátsó ülésen a bébivel. Benzi néha megéhezik és akkor megetetem. A meghitt pillanat közben pedig a csomagtartóból előkandikáló dobifej a boldog pillanattól elandalodva (és azért, mert mindig OTT kell lennie, ahol a másik van) a fejemre teszi az állát, vagy a nyakamba bújik. Ha ehhez nem járul nagy lehincélés, csak a finom kis bújás, hát, az annyira cuki, hogy elolvadok. És csak néz a szép szemeivel, hogy "gazdanő, kívánhatnál-e ennél nagyobb boldogságot?"

Rendszeres olvasók