Az a helyzet, hogy nekem még mindig tök ciki bevallani és nyíltan felvállalni, hogy a kutya a kedvencem.Annyira a kedvencem, hogy sokszor önfeledten hajtogatom ezt neki, miközben a két gyerekem jön fel mögöttem a lépcsőn az emeletre. Szerencsére annyival nyugtázzák, hogy Nekik is a kutya a kedvencük, no para.
Na de miért is van ez így? Szerintem az egész mögött az áll, hogy nem beszél vissza, kivéve ha a labdáját elgórta valahova, ahonnan nem tudja kivenni és nem akarok emiatt lemenni a teraszról. Na akkor visszabeszél. De különben?
- Mindig örül nekem
- Ezt mindig ki is mutatja
- Mindig meghallgat és néz a bociszemeivel
- Mindig van kedve velem lenni (mondjuk egy hiperaktív dobiról beszélünk)
- Mindig kedveskedik és dörgölőzik, hogy simogassam, sőt, masszírozzam meg
- Mindig jön-megy és közben nem keresi rajtam a ruháit, a zokniit, a reggelit, az akármit (kivéve a labdát)
- Télen is meleg a fagyos bundája, melengeti a fagyos kezem, ha megdermed a nyálas, havas labdától
- Abszolút cuki látvány
- Mindig felvidít
- Éjszaka csak egyszer kel fel
- Mindig mellettem áll, sőt nekem is dől
szóval egy igazi tündérke, na.
